Pure Michigan 4.

Reggel meleg ruhát volt szerencsénk felvenni, ugyanis öreg cserkész praktikának megfelelően este beraktuk a hálózsákba a kiszemelt másnapi ruhát. A ruha gyűröttnek tűnhet első hallásra, de hidegben hamar kirúgja magát, ill. pontosabban nem érdekeli a viselőjét a hűvös reggeleken (45 fok volt - ez Celsiusban 5).

A jó pár kempingben töltött reggel során megállapítottuk, hogy rajtunk kívül mindenki ugyanazt reggelizi. Úgyhogy elérkezettnek éreztük az idejét, hogy nyissunk az amerikai gasztronómia felé: pirított szalonna, pirított sonka, tükörtojással, pirítóssal. Fejedelmi! Annyi európaiságot megengedtünk magunknak, hogy nem a telepített grillezőkön készítettük el a reggelit, hanem a jó kis gázfőzőn serpenyőben.

Teli pocakkal indultunk neki aznapi utunknak, amit egy medverezervátumban kezdtünk. A medvékkel nem nagyon szeretnénk szabályozatlan körülmények között találkozni, viszonylag készületlennek érezzük magunkat egy kötetlen „small talk”-ra. Előző este, mikor a kempingbe érkeztünk, megkérdeztem, hogy szokott-e medve lenni errefelé, vigyázzunk-e arra, hogy éjszakára semmiképpen se hagyjunk ételt a sátorban. A recepciós hölgy értetlenül nézett rám, hiszen „még sose jöttek be a kempingbe!”, de elismerte, hogy a környéken élnek. Bár ez nem pontosan az a válasz volt, amiben reménykedtem, azért álmunkat nem zavarta a medve, sokkal inkább a fokok hiánya (legyen az Celsius vagy Fahrenheit, nem vagyunk finnyásak!)

A medverezervátum bejárata felett egy óriási „Willkommen” felirat köszöntött bennünket, és mint kiderült a mostani tulajdonos nagybátyja vándorolt be némethonból. A rezervátumban 4 hatalmas erdőrészletet kerítettek be dupla kerítéssel, és azokban él összesen 38 észak-amerikai fekete medve. Az óriási területek dacára, jó sok mackót lehetett látni, és különösen a hímek nem győztek meg arról, hogy a dupla kerítés nélkül is szívesen találkoznék velük. A hímek és nőstények külön erdőben élnek, mivel a helyi szabályozásnak megfelelően fogságban nem lehet tenyészteni vadállatot. A rezervátumba a bocsok mindig kívülről érkeznek, ha valahol megárvulnak. Idén 4 bocs érkezett egy családból, mackómamával nem lehet tudni mi történt. Az egy évesek és a két évesek is külön erdőt kaptak. A medvék nagyon aranyosak. Volt amelyik éppen barlangot ásott magának, volt amelyik aluszkált (ilyenből több is akadt), fürdött, bottal játszott, almát eszegetett amit a látogatók dobtak be, rácsot mászott, körbe-körbe biciklizgetett egykerekűn tüllszoknyában, stb… (ja ezt az utolsót nem itt láttuk, hanem a Madagascar 3-ban, bocs).

A rezervátumot a bocsok megmentéséért hozták létre, és csak kb. 10 éve nyitották meg a közönségnek. 2012-ben Upper Peninsula egyik kiemelkedő üzleti vállalkozása volt egy kiállított díj szerint, ezt mindenképpen kedves biztatásnak tartom, vagy túl van a fénykorán már a rezervátum.

Ezután a Tahquamenon vízesés rendszer felső és alsó vízeséseit néztük meg. Minimum egy Jókainak kellett volna belém vesznie, hogy leírhassam milyen is egy ilyen vízesés, de mint mondani szokás, úgy elveszett, hogy nincs esélyem. Ajánlom mind-annyiunk googli pajtását legalább a vizuális élményért, ha már nem adottak a körülmények, hogy jó mélyet szippanthassatok a vízeséstől párás friss erdei levegőből, halljátok a lezuhogó friss, folyamatos zenéjét és olykor érezzétek egy-egy kihajló fán a víztömeg okozta remegést.

A két kép elkészülte között 3 perc telt el. Alább a parkoló bejárata.

A FelsőTahquamenon vízesés.

Jól kiépített lépcsőn és teraszon egész közel lehet menni.

  

Néhány szellemes tábla.

Az alsó vízesés több kisebb lépcsőből áll, amiben a felkészültek (fürdőruhában érkezők) pancsolni is tudnak. Ez igazából már a parkolóban gyanús lehetett volna...Így maradt a feltűrt naci.

Bizony ott voltunk!

Tahquamenon folyó.

Miután kigyönyörködtük magunkat a vízesésekben, ellátogattunk a Whitefish point lighthouse-hoz. Csodálatos szikrázó napsütés, és orkánszerű szél fogadott bennünket a Superior tó partján. Nem nagyon lehetett betelni a tó és a fodrozódó hullámok látványával. Itt van egyébként a Hajóroncs Múzeum is, de kivételesen nem mentünk be. A Superior tó rengeteg hajó áldozatot szedett, mivel a legkiszámíthatatlanabb tó az 5 nagy tó közül, de ha már az 5 tó „leg”jéről van szó: a legnagyobb (a másik négy víztömege egyezik meg az övével), a legmélyebb (átlagosan kb. 143 m mély legmélyebb pontja kb. 400-450 m) és a legtisztább is egyben a Lake Superior.

Whitefish point

A part.

Imre nagyon jó játékot talált ki. Kivételese nem Ágoston, hanem Hanga szandiját szárítgattuk az este folyamán.

A süvöltő szelet talán ez a kép érzékelteti legjobban.

Az utolsó nagy hajó, az Edmund Fitzgerald 1975-ben süllyedt el, és nem csak itt, hanem minden múzeumban emléket állítanak neki, szerves része a Michigani kultúrának (egy 1976-os feldolgozása a katasztrófának a youtube-ról a linken). Az egyik nálam tapasztaltabb kollégám szerint megrázó volt, hogy az akkor már nagyon kifinomultnak tartott műszaki színvonal mellett is elmerülhetett hajó a 29 fős legénységével együtt. Az egyik múzeumi mesélő bácsi (szerepét tekintve legkevésbé se teremőr) elmondása szerint több mint 10 méteres hullámok egyszerűen kettétörték a hajót, ezért merülhetett el pillanatok alatt, és nem találtak már senkit a segítségre induló mentőjárművek.

A nap utolsó érdekessége a „Crisp Point Lighthouse”. Többnyire Zsuzsa diktálja az itinert, én pedig gondoskodom arról, hogy a leggyorsabban és egyben a leggazdaságosabban (vigyázó szemem az MPG alias MilesPerGallon mutatón) odaérjünk (a túra végére a 26,2 MPG görgetett átlag értéket is sikerült egyszer elérnem, ne számold át!). Mikor az úton Zsuzsa mondta, hogy most jobbra, nemes egyszerűséggel válaszoltam, hogy én erre az útra nem kanyarodom be. Aztán mikor már a harmadik útra sem voltam hajlandó lekanyarodni kiderült, hogy nem vezet csak földút, homokágy és/vagy makadám út a világítótoronyhoz, feladtam fenntartásaimat, és nekiindultunk egy poros útnak. Mikor pedig szintetizálódott az az információmorzsa, hogy ez egy rövidke 30 km-es út, majd értelemszerűen visszafele is ugyanennyi azzal a ténnyel, hogy 55 km-nyi benzinünk van, akkor röviden elméláztunk, hogy mekkora esélye van annak, hogy egy makadámútra benzinkutat telepítenek!? Alapvetően nem vagyok negatív személyiség, de a sebtiben elvégzett kockázatelemzés (bár biztos minden arra járó autós kisegített volna minket üzemanyaggal, megszámoltuk őket, 7 db F150-es a 60 km-en) eredményeképpen visszafordultam, és elmentünk egy benzinkúthoz. A kút történelmi korszakba való elhelyezését segíti, hogy nekem kellett leolvasnom a kútról, hogy mennyit is kell fizetnem, majd bent azt bediktálni és kifizetni. No, a kitérő következtében egy fél órás késéssel újra nekiindultunk a makadámútnak, és egy fél óra alatt kiértünk a Michigan Eldugott Ékszerdobozának is becézett világítótoronyhoz. A becenévhez nem kell magyarázat, de az azért nem véletlen, hogy Zsuzsa csak kiérve osztotta meg velem ezt az elnevezést.

Alternatív scenic drive.

Porzott utánunk az út.

Végre megpillantjuk a tavat!

Crisp point.

Kavics gyűjtők kánaánja.

A nap során bármilyen lakatlan vidéken is jártunk, ha egy árva autóval se találkoztunk az úton, a látványosságoknál akkor is mindig sokan voltak. No, most sikerült! Egyetlen autó se volt a parkolóban, de ottlétünk alatt azért jött még egy család. A világítótorony tényleg tündéri volt, és fel is lehetett menni benne (na hallod, ahányan oda kimennek!) A bácsi, aki ott teljesített szolgálatot (és bevallása szerint is már várja a hétvégét, amikor másik önkéntes váltja fel), elmondta, hogy tavaly 9000 látogatójuk volt. A tenger továbbra is fodros hullámokat vetett a szilaj szélben, a napsütés szikrázó, a végtelen tó mellett a homokos parton átjárt bennünket a „Pure Michigan” érzés!

Hazaindulva a poros úton eszméltünk, hogy a boltok 8 órás zárása erősen veszélyezteti a vacsoránkat. Ha kiérünk a 30 km-es „speciális szakaszról”, még akkor is 30 km az első bolt, ennek megfelelően elég jó időt mentünk a mikrobusz kategóriában. Persze a boltot így is lekéstük 10 perccel, de azért nem maradtunk éhen, ellenben hullafáradtan zuhantunk hálózsákjainkba (miután a szükséges rétegeket magunkra húztuk).