Pure Michigan 2.

A nap során önkéntelenül is több kiváló blogbejegyzés cím merült fel. Még szerencse, hogy az egész útra meg van már a cím így nem kellett dönteni a következő három közül: "Hozhattunk volna egy gereblyét" / "Nyulak a medvék között" / "Kirándulás a Tatuin bolygón". A címek kifejtései a nap történetében vannak elrejtve.

Reggel erős ködben, esőre hajló időben indultunk felfedezni a közeli Michigan tó körüli világítótornyokat. Ágoston volt az első aki kimerészkedett a sátorból, megkérdeztük tőle süt-e a nap, mire ő azt válaszolta, hogy igen. Ezek után kicsit meglepődtünk a masszív ködön, ami fogadott minket a sátorból kilépve. A következő napokban a süt-e a nap kérdésünkre így válaszolt: a ti fogalmaitok szerint nem.

Michigan tó a "napsütésben".

Nagyon örültünk, hogy hétvégén még megnéztük milyen időjárás várható és az indulás előtti utolsó pillanatban átraktuk az evezést egy nappal korábbra, így a borongós idő nem zavart minket. Első utunk Empire-be vezetett, ahol egy igen picike világítótornyocska van, inkább csak emlékmű jelleggel.

Empire.

Itt aztán utol is ért minket a beharangozott eső, úgyhogy bemenekültünk a közeli látogató központba, ahol magunkhoz vettünk néhány prospektust és emléktárgyat. Szerencsére az esőfelhő hamar tovább állt és csak éjszaka tért vissza nagytestvéreivel együtt, így a nap hátralévő részében nem zavart többet minket. Tovább haladtunk észak felé az M22-es úton, amit az itt töltött 2 nap alatt többször is megjártunk oda-vissza. Megszoktuk már Amerikában, hogy amiből csak lehetséges, van drive-through verzió, pl. gyors és lassú étkezdékből, bankból, ATM-ből, gyógyszertárból. Most megismerkedtünk egy újabb szuper koncepcióval: drive-through erdőlátogatás. A „Pierce Stocking Scenic Drive” egy gyönyörű erdőn vezet körbe Michigan legjobb aszfalt útján. (Elsőre kacagunk rajta, de mégis csak nagyon jó lehetőség nehezen mozgó embertársaink számára, hogy igazi erdőbe érezhessék a friss levegő illatát és nem mellesleg gyönyörködhessenek benne).

A Scenic drive erdei szakasza (az autó antennájával).

Sleeping bear dunes.

Az út során számozott megállópontok jelölik, hol érdemes kiszállni az autóból. Ezek közül a legfontosabb az Alvó medvék dűnére nyíló kilátópont. A dűne tulajdonképpen egy 100 m mélyen, egyenesen a tóba leszakadó homokfal.

A mélyben a tó pajkosan hívogat, mindössze egy tábla próbálja a racionális érveket felsorakoztatni, hogy miért is ne menjünk le amellett hogy tilos (kb. két óra visszamászni, sokba kerülhet az ember kimentése, stb...). Imre számára a „fee” kifejezés látványa is elég volt, hogy ne menjünk le. Azért egy rövid házi bajnokságot tartottunk, de tényleg épp csak a tetején.

Vigyázz, kész, rajt!

Az igazán merészek (a nem-nyuszik), lementek a tóba fürödni, és utána négykézláb kapaszkodtak vissza a homokfalon. Eszméletlenül jól nézett ki a hely.

Sleeping bear dunes kilátó pont és a mélyben a tó, illetve a felfelé kapaszkodó emberek.

A „Scenic drive” végig vezetése után a következő állomásunk a kijelölt dűne-mászó hely volt. Itt előre látóan már mezítláb indultunk útnak. Az n+1-ik homokdűne mögött megpillantottuk a távolban a tavat. A szembejövő tikkadt emberek, az előbújó nap sugarai és a józan eszünk végül meggyőzött minket arról, hogy nem sétálunk végig a 27 póznával kijelölt úton (ekkor a 8-iknél tartottunk és állítólag a pózna szám = dűne x 2, és az első dűnék nem voltak számozva). Most örültünk a reggeli esőnek, hogy nem a tűzforró homokon kell mennünk és így a vizes homokba nem is süppedtünk térdig minden lépésnél, csak bokáig. Itt egy nagyobb futóversenyt tartottunk ezúttal lefelé, aminek eredményeképpen Hanga bemutatott egy tigrisbukfencet (a nap hátralévő részében bármikor, bárhonnan tudod homokot varázsolni magából). Imre neheze viselte a rengeteg lábnyomot a végtelen homokmezőn, belőle szakadt fel sóhajként az első cím javaslat.

Tatuin bolygó.

Homokdűnék egymás után.

Gereblye?

Innen tovább haladtunk északra a „Pyramid Point”-ot megcélozva. Ez a Sleeping Bear Dunes legészakibb pontja, ahová rövid, de meredek erdei sétával lehet megérkezni. Itt is a tóba érő homokfalat lehet megcsodálni és a kilátást a végtelen, éggel egybefüggő Michigan tóra, amit nem véletlenül hívnak itt „sea”-nek. 

Pyramid point.

Innen Traverse city felé vettük az irányt egy késői ebéd illetve korai vacsora elköltése okán (a séták során motivációs céllal Big Boy ebédet lengettünk be). Este 6 körül visszatértünk egy rövid időre a kempingbe, mert a medencében fürdést se lehetett kihagyni illetve a zuhanyba úgyis nehéz lett volna beterelni a hideg este a gyerekeket (itt ugyan légkondi nem volt, de biztos ami biztos betettek a mosdókba egy-egy óriás ventilátort). Miután így felfrissültünk naplemente-nézőbe indultunk az aznapra kijelölt két utolsó világítótoronyhoz. Az első „Betsie point”-nál volt. Sajnos 5-kor bezárt, így csak kívülről tudtunk ezt is megnézni, mint az előző estit. De még nagyobb bánatunkra a nap nem a tóba bukott bele, hanem egy felhőbe a tervezettnél némileg korábban, így hiába készültünk a szelfibottal a giccses családi kép elkészítésére. A nap korai leáldozás miatt gyorsan visszaszálltunk az autóba, hogy még a közeli Frankfort világítótornyát is meg tudjuk azért nézni. Frankfort egy igazi, hangulatos kis üdülőváros, verandás, fehér, tornyocskás, osztott ablakos faházakkal, a verandán felfüggesztett hintaszékekkel. A világítótorony a hullámtörő gát végében várja a hajósokat. Épp begyújtották a lámpáját. Azért még kisétáltunk a toronyhoz, bár a gyerekek rettegtek, hogy beleesnek a vízbe (csak 2,5 m széles volt – Imre tériszonyának egy mutációja lehet a félelem oka).

Majd indulás a KoA-ban váró sátracskánk fele. Nem keveset sikerült aznap se autóznunk.

Betsie Point és Frankfort világítótornyai.