Ahol idén 15 méter hó hullott.

A túránk második napján egy közeli Nemzeti parkot céloztunk meg, a Mount Rainier-t. Maga a csúcs majdnem 4400 m-en van, a látogató központ 1650 m-en, innen is lehet indulni megmászni a csúcsot.

A Nemzeti park bejárata 610 m-en van és nem egészen véletlenül néztem utána a tenger szint feletti magasságoknak. A parkba behajtva eleinte apró hófoltocskák jelentek meg az út mentén, amit látva érthetetlen volt, miért kell hóláncot vinni a nem összkerék meghajtású autóval közlekedőknek.

Amint szépen kígyóztunk fel az úton, 10 mérföld és 1000 m szint megtétele után azonban minden fehérbe borult, és az út mindkét oldalát hatalmas hófal jelölte. Fent a látogatóháznál pedig már 5 méteres hóréteg borított mindent.

Itt olvashattuk is, hogy egy átlagos évben 600 inch (kb. 15 m) hó hullik itt, de volt már egyszer 2000 inch is az éves hómennyiség! A világon itt havazik a legtöbbet, Micimackó fázna rendesen, a helyi fekete medvék még alusznak bőszen.

A gyerekek elkezdték megoldani a feladatokat a junior ranger könyvecskében, én pedig megtudtam, hogy hótalp (snowshoe vagy big foot) nélkül itt semerre sem tudunk sétálni, mert elsüllyedünk. Nem tudom minek köszönhető, de a kedves ranger bácsi felajánlotta, hogy ad hótalpakat és ne béreljünk rengeteg pénzért a látogatóközpont boltjában. Majd mikor kiderült, hogy még napszemüvege is csak Zsuzsának van, a talált tárgyakból ki-ki válogathatott magának egyet. Nem igazán találtunk magyarázatot a kedvességére, de úgy tűnt a ranger is örült hogy segíthetett. Később mikor egy két állat nevét nem ismertük, akkor együtt bogarásztuk ki a rengeteg természetismereti és határozókból az egyes állatok képeit. 

Megtanultuk, hogyan kell felvenni a hótalpakat, és már indultunk is a kis túrácskára. Eddigre szerencsére már a nap is kisütött, így ragyogó időben gyönyörködtünk a tájban és élveztük a hótalpakon a sétát. A felhő alja kb. 2000 m-en lehetett, így sajnos a csúcsot nem láthattuk, de ez cseppet se zavart minket, annyira szép volt minden.

Visszaérve leadtuk a kitöltött ranger booklet-eket, és ismét két kis junior ranger tehette le a fogadalmat (ráadásul ebbe belekerült hogy megesznek minden zöldséget amit kapnak, Ágoston itt erősen elbizonytalanodott és kétségbe esve pillanott ránk...)

Ezt a fát teljesen ellepte a hó...

Ez egy kilátó pont, amit szintén ellepett a hó. A parkoló korlátja a fal...

A következő sétához leereszkedtünk egy picit, és egy hőforrások táplálta mocsaras rét körül jártunk egyet, ahol már csak nyomokban volt hó.

Benzinkút.

Ez a fa 1293-ban bújt ki a magból.

A nemzeti park bejáratához közel pedig betértünk a Copper creek fogadóba, hogy megkóstoljuk a világhírű szeder pitéjüket. Nem csak az étlap, hanem az útikönyv is így hivatkozik rá, és ha nem is szó szerint értendő, de nagyon fincsire sikerült az biztos.

A nap ezzel el is telt, jó fáradtan értünk haza.

Kilátás a tetőteraszról.

Ha tavaszi szünet: akkor Washington

A tavalyi tavaszi szünetben Wahsington DC-t céloztuk meg és út közben beugrottunk Pittsburgh-be, Falling water-en ámultunk, megnéztük a fővárost, és tiszteletünket tettük a baltimore-i Fort Henry erődben, ahol a "Csillag-sávos lobogó" vagyis az amerikai himnusz született.

Idén a "másik" Washingtonra esett a választás, az államra, ami a nyugati parton kellően északon van, és lehetőséget nyújt arra, hogy átugorjunk Kanadába is, meglátogatni Jenci bácsi rokonunkat, aki ott lakik ha éppen nem motorozik a világ valamelyik egzotikus vidékén. Nálunk a családban a beazonosítást  Ágoston rajza segíti, amit Jenci piros motorjáról készített, amikor a Sasadi úton járt kb. 5 éve.

A felkészülést leginkább Zsuzsa végezte most is, így én mondhatni nyílt sisakkal érkeztem, lássuk mit kínál a vidék, túl sok elvárásom nem volt. A repülőút a szokásos szenvedés 5 órában. Viszont tetszett az applikáció, amit le lehet tölteni a telefonra, iPad-re és repülés közben azon lehet "textelni" vagy éppen mozikat nézni. Majd megérkezés, autóválasztás (ezúttal nem SUV, hanem egy crossover, hogy teszteljük milyen a gyerekekkel), majd szállás elfoglalása és alvás, troy-i idő szerint majdnem éjfélkor.

A következő (első seattle-i) nap estéjén beszélgettük a gyerekekkel mi tetszett nekik a legjobban, és nagy örömömre szolgált, hogy mindhárman mást emeltek ki, mintegy lefedve az egész napot. Gerdának a piac tetszett nagyon, különösen a könyvesbolt. Napunkat ugyanis a Pike place market-en kezdtük, ami egy hatalmas piac és az egyik legöregebb is, legfelső szintjén friss tengeri áru, rengeteg virágárus, és praktikusan minden, ami egy piacon kell, vagy éppen csak elfér rajta. Alsóbb szinteken további kis boltok, cipész, fodrász, például antikvárium is, ami megragadta Gerdát annyira. Az épület belsejében faburkolat van a földön, és nem túl nagyok a folyosók se, így teljesen olyan érzése van az embernek, mintha egy hajó gyomrában valamelyik fedélzeten járnánk. Természetesen sok étel-ital árus is van, étterem, kávézó, amelyek közül számunkra legfontosabb az 1971-ben nyílt Starbucks volt, ugyanis innen indult világhódító útjára a cég.

Pike place market kívülről.

Pike place market belülről.

Az első Starbucks üzlet.

Hanga választása az "üvegkiállításra" esett. A piac után ugyanis elsétáltunk a "Space Needle" (bazi magas torony) mellett található kiállításhoz, amit minden útikalauz ill. beszámoló kiemel: Chihuly Garden and Glass. Dale Chihuly 1941-ben született művész, akinek alkotásaiból összeállított kiállítás 2012-ben nyitotta meg kapuit. Az üveg-varázslatok önmagukban is működnek, de a kiállítás nagyon precízen segíti hogy lenyűgözzék a látogatót. Tényleg látni kell, szöveg és fénykép se adhatja vissza megfelelően az élményt.

A kiállításon találkoztunk egy kedves magyar hölggyel, aki Portlandban lakik és 25 éve jött el Magyarországról. Nagyon jól elbeszélgettünk, és érdekes volt inkább csak érezni, hogy mivel járhat az anyaország elhagyása.

Ágoston egészen nem meglepő módon a nap utolsó pontját emelte ki: meglátogattuk a Boing gyárat! Itt rengetegszer elmondták, hogy térfogat alapján a világ legnagyobb épülete maga a gyár, ill. telefonokat tessék kint hagyni, különben elveszik ők... Az épület maga több részre van osztva, a típusokat különböző épületrészekben szerelik össze. Láthattunk épülő 747-est, 777-est és 787-est is. Az egész nagyon érdekes és lenyűgöző volt.

A Boeing gyár múzeumában.

És a gyárban.

Seattle maga nagyon klassz városnak tűnt, izgalmas hepe-hupáival, változatos épületeivel. Egy picit jó volt újra városban lenni Troy után :). Bár a közlekedés a város több pontján is zavaróan zajos. Például a tengerparton végighúzódó 3 szintes autópálya nagyon hatékony, de 24 órán át dübörög. El is készült már a terv hogy alagutat fúrnak neki. (El se tudom képzelni mennyi pénzt lehetne elkutatni egy ilyen projekten...)

Haza Michiganbe

A Miami - Troy út kb. 2000 km, így ezt több napra osztottuk. Egy laza Miami - Atlantával kezdtünk (1100 km), nagyon rossz idővel, jó későn érkeztünk meg. Másnap reggel Balázst felraktuk egy repülőre: ő inkább a nagyon hideg, hóviharral küzdő New Yorkba utazott.

Nashville.

Mi meg elmentünk Nashville-be, hogy megízleljük honnan is jön az a rengeteg country zenész, ugyanis Nashville a country fővárosa. Maga a város komolytalanul kicsi, de van egy utcája, amelynek minden kocsmájából (márpedig más sincs az utcán) élő zene szűrődik ki, még déltájt is. Mi a Honky Tonkba mentünk, aminek a földszintjére alig tudtunk belépni annyian voltak és a zene is nagyon hangos volt, de felkapaszkodva a 3. emeltre egy sokkal békésebb kocsma részbe értünk. Természetesen itt is élő zene szólt, 3 srác énekelt-gitározott, mi pedig elköltöttük a legautentikusabb kocsmai ebédünket.

A Honky Tonk-ból kinézve, a fő utca.

Johnny Cash csillagán.

Innen utunk a Johnny Cash múzeumba vezetett, hogy vásároljunk pár ereklyét. Be nem mentünk, mert voksunkat inkább a Country Music Hall of Fame-re tettük. Nem tűnik evidensnek, de még a gyerekek is élvezték a múzeumot, köszönhetően a rengeteg zene és filmbejátszásnak. Az elmúlt másfél évben láttunk pár Voice évadott (énekes tehetségkutató), így pár előadót ők is ismernek már. Zsuzsáról nem is beszélve, aki az anyatej mellet country zenén nőtt fel. Őrült vicces volt látni mondjuk Eric Claptont Johny Cash-sel együtt játszani kb. 25 évesen, vagy éppenséggel Garfunkelt.

Na ki a fiatal, megilletődött zenészpalánta?

A Matel céget is megihlette a country kultúra.

Elvis aranyozott autója.

A múzeum után meglátogattuk Huba bácsit és Lois nénit. Huba édesapám unokatestvére, és már egyszer találkoztam vele Magyarországon 22 évvel ezelőtt. Sajnos két fiúkkal és családjaikkal nem tudtunk találkozni, de majd legközelebb. Viszont egy nagyon kellemes estét beszélgettünk át sok sok családi történettel.
Másnapra már nem is maradt más hátra mint hazaautózni, ami egy újabb 10 óra lett volna, ha elindulás után másfél órával nem vesszük észre hogy Huba bácsiéknál maradtak a kabátok...
Mint máskor, most is jó volt hazaérni Michiganbe, még akkor is, ha Fahrenheitbe sincs annyi fok, mint Celsiusban lent Floridában volt.

Miami

A téli szünet második részét Miami-ban és környékén töltöttük. Reménykedtünk benne, hogy erre felé melegebb lesz, mégiscsak már-már trópusi az éghajlat elvileg, bár valójában csak a meleg mérséklet öv déli része, monszun éghajlat. Mivel a száraz évszak télen van, a legtöbb turista ebben az idoszakban érkezik. Key Biscane-en szálltunk meg, ami Miami-tól DK-re található sziget. Első útunk az Everglades Nemzeti Park szélén található egyik aligátor parkba vezetett.

Ez egy tipikus turista látványosság volt, precízen működő fogaskerekekkel. Ennek első része egy fél órás "airboat" utacska, amin a hajó vezetője évek óta gyakorolt mondatokkal és viccekkel szórakoztatott minket. Hogy ő miért nem unja azt nem tudom, egyszer végighallgatni azért szórakoztató. A hajó olyasmi volt, mint amilyet filmekben már láttunk: egy bádogteknő, hatalmas propellerrel a végén (esetünkben egy nyolchengeres Chevrolet motorral, ami nem csendes, amikor benzinhez jut..).

A körút során  néha siklottunk csendben, hogy nézelődhessünk (pl. aligátort), volt hogy teli gázzal suhantunk, és élveztük a szelet, a sebességet, és a végeláthatatlan mocsárvilágot. Ezután egy mocsári állatokat bemutató show-ra jogosított még belépőnk. Ennek keretében egy viszonylag lassú mozgású, de szintén szórakoztató úr mesélt nekünk érdekes dolgokat, szemléltetve is azokat az állataival. Megdöbbentő volt, amilyen nyugalommal sétált a krokodilok között, ahogy kezelte a hatalmas békáját, vagy éppen a bogrács méretű páncélját cipelő teknősbékát. Azért az durva volt, amikor e békát megcsókoltatta (szájon pusziltatta) egy fiatal néző csajjal, és persze hogy nem lett belőle herceg ezúttal se...

Hanga és Ágoston is megragadott egy aligátort, arcukról elég vegyes érzelmeket olvastam le.

A turistáknak szóló bemutató után, elmentünk az Everglades Nemzeti Parkba. Maga az Everglades hatalmas nagy, sajnos csak a közelebbi látogató központba jutottunk el, de mivel nemsokára indult egy vezetett séta a közelben, így egy ranger társaságában  ismerkedhettünk meg a park állat- és növényvilágával. A megismerkedés pedig nem holmi túlzás, mert a kroki kb. 1 lépésre volt a turista úttól, de szerencsére egy madár, aki megpróbálta elcsenni hal zsákmányát, teljesen lekötötte. Mi meg megerősödtünk abban, hogy nem érdemes Floridában a vizek közelében bambulni...

Második Miamiban töltendő napunkon elautóztunk a Key West felé. Key West egy szigetsor utolsó tagja, sok más sziget érintésével lehet odajutni, amiket hidak kötnek össze, és gondolom kedvelt nyaralóhely. Szép lehet, és különösen jó lehet innen egy jachttal kihajózni. Az őszi hurrikán erősen megviselte ezt a szigetsort, hatalmas törmelék hegyek húzódtak az út mentén, és jó pár teherautót láttunk, amelyek ezeket a törmelékeket hordták el a szigetekről. Sok újraépült házat is láttunk. Legközelebb mindenképpen hurrikán előtt jövünk.
Miamival magával nem nagyon ismerkedtünk meg, amit futólag láttunk a városból az nem tünik rossznak, elég klassz nyaralóhely lehet.