A vancouveri beszámoló félbemaradt, pedig még igazán értékes időt töltöttünk Jenci bácsi egész családjával megismerkedve, ill. Vancouver gyöngyszemeivel, éjszaka a belvárosban, jártunk a Granville szigeten, a Capilano függőhíd parkjában... Vissza Seattle-be, majd Troyba, mind mind nagyon gyorsan történt, pont amennyire gyorsan leperegtek az utolsó hetek, napok a hazaköltözésünkig, amire júniusban került sor.
Nem véletlenül nem irtunk róla, mivel nehezen vettük a kanyart, és valójában elég sokáig magányossá tett bennünket mindaz amit kint megéltünk. Beszélni se szívesen beszéltünk róla, mert minden túlzónak tűnt itthonról nézve és felesleges felvágásnak.
Két év telt el azóta, a gyerekek nagyon gyorsan hazarázódtak, mi sokkal nehezebben. Bár sokat igyekeztünk látni kint, evidens számunkra hogy amit megismertünk az nem a teljes Amerika, hanem nagyon is egy icike-picike szelete csak, mondjuk mintha a Bimbó út egy részét végigsétálva vonnék le következtetéseket Budapestről. Így aztán inkább csak azt írom, hogy a világnak az a része, amit épp ott Amerikában mi megtapasztaltunk, az tényleg szuper volt. Nem tudjuk elmagyarázni még két év távlatából se, hogy mi az a talán szabadság érzet, ami kint olyan nagyon üdítő volt (és aminek hiányától azóta sokszor szenvedünk), talán legjobban a LCM gyülekezetben tapasztaltak mutatják meg.
Persze azt is tudjuk, hogy ez a szabadság ez messze nem ingyen van, és nagyon valószínű hogy nem is mindenkinek a jussa.
Amikor annak idején belevágtunk, egy pillanatig se hagytuk nyitva a kérdést, hogy hazajövünk-e, és talán csak ennek köszönhető hogy tényleg haza is jöttünk, sokszor magunkon is értetlenkedve.
Nagyon remélem hogy hamarosan, ha csak látogatóba is, de újra ki tudunk menni. Idén tavasszal nagy volt a csalódás, amikor a megvett repülőjegyek és lefoglalt szállások, kosármeccs jegy után, mégiscsak le kellett mondani az utazást. Azonban ez a karantén mutatta meg azt is, hogy minden korábbi axiómával szemben van olyan, hogy nem tud az ember csak úgy elutazni oda ahova akar, legyen ez akár a hajdani otthona, hol családjának jelentős része él. És ez a felismerés nagy mértékben igazolja a hazajövetelünket, a többire marad annyi magyarázat, hogy ide születtünk, minden bizonnyal ide szól küldetésünk.
A blog véget ér, nagyon pici az esélye hogy írjunk hozzá még. Remélem telt benne öröme az olvasónak, nekünk mindenképpen, ez is hiányozni fog.
God Bless America!
