Ball's Bluff-i csata

1861. október 21-én Virginiaban zajlott a csata amely a polgárháború korai csatái közé tartozik, és messze nem a legnagyobbak közé.

Bár mindkét fél rengeteg hibát vétett, a csata az északiak csúfos vereségével végződött, kb. 250 fő áldozattal, 250 fő sérülttel és 500 hadifogollyal, szemben a déliek 160 fős veszteségével. Egy északi szenátor is életét vesztette a csatában. Az északiak ezután hozták létre a vesztes csaták kivizsgálására a Joint Committee on the Conduct of War-t (Nem tudom szépen lefordítani, de mivel parlamenti bizottság nevekben otthon se szűkölködünk, biztos talál magának egy jó megoldást mindenki; egy figyelemre méltó feldolgozása a bizottság kérdésnek található itt).

Ez a csata elevenedett meg számunkra a múlt hétvégén Cornwell's  Turkeyville mellett reenactoroknak köszönhetően. Ők azok, akik korabeli ruhákba, felszerelésbe öltöznek, és eljátszák a csatát. De nem csak a csatát, hanem rendes tábort vernek, és úgy is élnek két-három napig, mint annak idején. A tábor nyitott, így bárki odasétálhat, körbenézhet, és szinte sértés ha nem kérdez az ember. Egy óvatlan kérdés viszont beláthatatlan következményekkel járhat, én pár bácsit végighallgattam, és  visszasírtam a chicagoi hajón hallgatott idegenvezetőt, no nem a sebesség, hanem az akcentusok miatt. Amikor megérkeztünk könnyű volt felismerni, hogy ez már bizony nem a fiatalok hobbija sajnos.

A tábori kovács, aki éppen ágyúcső tisztogatót készített, amilyet utána láttunk munkában is.

Az északiak egy sátra, már üresen mert csatázni ment a lakója.

A déliek tüzérei odaballagnak az ágyúikhoz.

A déliek serege masírozik a harcmezőre a sátortáborból.

A nézősereg , majdnem voltunk annyian mint a reenactorok. De be is vallották, hogy ezt maguknak csinálják.

A narrátor, aki közvetítette a történéseket.

Számomra nem tűnt nagyon logikusnak hogy miért ilyen sorokba állva lövöldöztek, de biztos rengeteg időt töltenek azzal, hogy utánajárjanak a kérdésnek miként is zajlottak ezek a csaták, mi volt a harcmodor.

Egy déli tüzért kérdeztünk, 2-4 mérföldre is ellőttek az ilyen agyúval, és egy jó tüzér egy hordót el tudott találni, és a déliek voltak természetesen a jó tüzérek.

Detroit első pillantásra

Gondoltuk, még se menjünk haza úgy, hogy be sem néztünk Detroitba. Délelőtt biciklizni voltunk, így délután 4 körül indultunk csak el, de mivel perzselő forróság volt ez nem volt baj. Az autópálya bevisz egészen a város szívébe, ami a Detroit folyó partján van. Ez a folyó köti össze a Lake Erie-t és a Lake St. Clair-t. Gondoltunk sétálunk egyet a parton és integetünk a kanadaiaknak. Nos, ezt Detroit jelentős számú lakosa is így gondolta ezen a gyönyörű délutánon, úgyhogy a parkolás kisebb nehézséget okozott, de végül sikerrel jártunk. (Az, hogy tilosban sikerült megállnunk szerencsére csak akkor derült ki mikor visszaértünk az autóhoz, így nem izgultunk és végül még büntetést sem kaptunk, mert a rendőrök még néhány autóval odébb szöszmötöltek a papír kitöltésével.)

Átkukkantottunk Kanadába, ahol persze vidámpark volt a parton....

A sétány végén megtaláltuk a detroiti gyerekek kedvenc helyét, a GM torony aljánál lévő szabadstrandot. Ide a gyakorlott detoritiak már eleve fürdőruhában érkeznek, de legalább is hoznak váltóruhát. A képen talán az is jól látszik, hogy a fehér ember ritka erre, mint máshol a fehér holló. 

Miután kellően összevizezték magukat a gyerekek betértünk a GM toronyba. Detroit-i városnézésre a People Mover-t ajánlják, ami tulajdonképpen a metró, csak a chicago-ihoz hasonlóan a föld felszín felett megy, csak itt nem fém, hanem beton tartószerkezet van alatta. Sajnos éppen felújítják 2 hétig, úgyhogy majd legközelebb megyünk egy kört vele. A GM toronyban meg lehet csodálni az összes GM-hez tartozó autót - ehhez képest viszonylag kevés időt töltöttünk itt. 

GM torony kívül, belül.

Ennyi elég is volt Detroitból így elsőre. Mivel elég messze parkoltunk elindultunk visszafelé. Majd augusztusban váltóruhával jövünk.

Micsoda katarzis!!!

Majdnem nagyon filozofikusra vettem a dolgot, és a várakozás majd annak beteljesülésének kérdéséről írtam, de sose beszélgetnék veletek ilyen témáról, úgyhogy inkább most is maradok a tényeknél. No meg persze tekinthető-e beszélgetésnek az eddigi átlagos 1 megjegyzés/ bejegyzés arány...

A lényeg, hogy április 20-a óta nem látott konténer, tegnap megérkezett! Nagyon jól indult a dolog: megálltak a konténeres autóval, meg egy másik teherautóval, amin keresztül pakolták ki.

Én elmentem Ann Arborba egy érdekes konferenciára, Zsuzsa egyedül maradt otthon megküzdeni a tettvágytól fűtött költöztetőkkel. Nem mintha bármi ráhatásom lett volna arra, hogy szeretnék-e épp ezen a napon konferenciára menni, de így utólag nem volt egy rossz alternatíva.

A teherautónak nagyon klassz rámpája volt, így tényleg könnyebb volt azon keresztül kipakolni a konténert.

Az úgynevezett Bingo lap: ezen lehetett követni a 283 tételből mindegyik megjött-e. És nyertünk!!

Nagyon aprólékosan leterítettek szőnyegecskéket mindenfele, de ez inkább szemfényvesztés volt csak.

Szépen alakult a történet. Előkerültek a bútorok, majd a dobozok sorakoztak rendezetten mindenfele.

Amikor én hazaértem, akkor viszonylag elcsigázottan ült mindenki a lakás apró, motyóval nem borított részén. Ugyanis a történet egy kiszámítható fordulatot vett, amikor elkezdték a dobozokat kicsomagolni, éspedig mindent a földre: pont amennyire nem érdekelte a becsomagolókat, hogy miket tesznek egy dobozba annyira nem érdekelte a kicsomagolókat, hogy mely csomag, milyen tartalmát teszik egymásra, egymás mellé.

Ennek megfelelően tényleg valami elmondhatatlan borzalmas kupleráj borította az egész lakást, minden szegletét, de még a garázsba se tudtunk beállni... Zsuzsa végül leállította őket, így a fele csomag még dobozban, de így is van mit szétpakolni.  Túl sok képet nem akarok feltenni, mert ez még nekünk is túlzás, pedig akik jártak nálunk tudják hogy nem vagyunk a rend bajnokai.

És itt leginkább csak könyvek vannak...

Így most két napja pakolgatunk, rendezgetünk (mármint én csak esténként, mert eléggé sok munkám van). A dobozok bontogatásával is haladunk, és olyan mintha valami óriási karácsonyt rendeztek volna nekünk: 283 csomag, amiben mind meglepetés van... Ugyanis a fiúk otthon tényleg nem vicceltek, mindent becsomagoltak ami a lakásban volt: kikészített, feladásra váró adóbevallás (szerencsére ezt még otthon észrevettük és korrigáltuk), kikészített papírhulladék, a "kolléga" által elfogyasztott Red Bull fémdoboza, és minden-minden egyéb.

Több mint egy hónapot laktunk a meglehetősen üres házban, és nagyon jó volt így is. De nagyon vártuk hogy megjöjjenek a dolgaink, és nem feltétlenül azért, mert mondjuk csak zárt cipőm volt máig, és rengeteg egyéb dolog azért hiányzott. De most, még ha fogalmam sincs arról, hogy merre van mim, élettel telt meg a ház, és még inkább úgy érezhető, hogy sok minden nem változott kiköltözésünkkel csak éppen Ti kicsit távolabb vagytok (és éppenséggel viszonylag kevés életjelet adtok magatokról!)

Gerda mondta lefekvés előtt: "annyira izgatott vagyok, olyan mintha otthon lenne".

Furcsa is, hogy egy hét múlva Zsuzsa a gyerekekkel már az óceán felett suhan a hosszú nyári vakációra vissza Magyarországra.

Graduation és field day

A minap igazi amerikai élményben volt részem. Mindaz amit a filmekben látunk és azt gondoljuk, hogy ez már súrolja a giccs határát (sőt az is), az valóság. A "nyálas amerikai film" itt az élet.

Hanga befejezte az "elementary school"-t, jövőre már "middle scool"-ba fog járni. Körzetes rendszer van, úgyhogy az összes gyerek ugyanabban a középiskolában fogja folytatni a tanulmányait. Elballagnak a diákok az általános iskolából és ennek megadják a módját. Hétfő reggel "graduation ceremony"-ra voltak hivatalosak a szülők. Előtte már hetek óta jöttek az emailek, hogy lehet jelentkezni ilyen-olyan bizottságokba önkéntesnek (díszítés, étel, video, fénykép, ajándék, stb). Az alkalom az étkezőben volt, amit hawai-i köntösbe burkolt a megfelelő bizottság.  Mindenki, tanár, gyerek egyen pólóban volt, amit az előző heti táborra (erdei iskola) csináltattak. A gyerekeket egyenként kiszólították és a tanároktól átvették az évvégi dolgozataik, felméréseik eredményét LEZÁRT borítékban, amit szigorúan csak otthon szabadott kinyitni. Erre nagyon odafigyelnek, hogy a gyerekek ne tudják meg egymás eredményeit, ne hasonlítgassák magukat egymáshoz. A kézfogások után a gyerekek átmentek egy virágfüzérekkel feldíszített hídon a jövőbe. A tetején meg kellett állni egy pillanatra, hogy mindenkiről készülhessen fénykép (azzal a jellegezetes mosollyal, ami fiúknak lányoknak egyaránt jól megy), majd egy koszorúval a nyakukban visszatértek a helyükre. Miután mindenki átvette a borítékját és átlépett a jövőbe a gyerekek visszamentek az osztálytermeikbe, az igazgató úr pedig életre hívta a takarító bizottságot, a szülők együttes erővel elpakolták az összecsukható székeket és visszarendezték étkezőnek a termet, majd a díszítő bizottság akcióba lépett és további hawai-i elemeket (virágfüzér, kókuszdió, papír pálmafa) helyezett el az asztalokon. Ebbe a bizottságba gyorsan beléptem én is, azt hittem majd ismerkedni is fogok, de persze már mindenki tudta, hogy ááá igen én vagyok az új kislány anyukája, akiről sokat mesél otthon minden gyerek, hogy milyen vagányul állja a sarat és még a táborba is elment! 

A nagy 5-ikes a hawai-i díszletben.

A teremrendezés végeztével visszaterelték a gyerekeket és együtt megnéztük az elmúlt 6 év (mert oviba is idejártak egy évet) fényképeiből készült filmet. 30 percig tartott a film és nekem 30 percig folytak a könnyeim, pedig vadidegen gyerekek képeit néztem! Aki ismer igazán tudja, hogy könnyen elérzékenyülök, de mentségemre legyen mondva, hogy minden elemmel (zene, szöveg) rásegített a videó bizottság, hogy szem ne maradjon szárazon. A gyerekeknek mindeközben üdcsit és csipszet osztottak, hogy igazi mozi élmény legyen. A következő program a diszkó volt (délelőtt 10.45 körül járunk!). A helyszín a tornaterem volt (ennek nincs ablaka), szintén kidíszítve fényfüzérekkel, ahol önfeledt örjöngés vette kezdetét, a szülők csendesen meghúzódtak a sarokban. Én ezena ponton elbúcsúztam Hangától és rövid időre hazamentem, hogy kipihenjem a délelőttöt, mert a délután még hátra volt. A graduation ceremony majd pénteken folytatódik a "clap out"-tal, mikor a nap végén az összes diák és szülő felsorakozik az iskola folyosóin és tapssal kísérik az 5-ikesek kilépését az iskolaépületből (azt mégsem írhatom hogy tapssal kísérik utolsó útjukra őket).

A fényfüzérek között a dizsiben:)

Délután minden szülő (nemcsak az 5-ikeseké) hivatalos volt a Fieldday-re, mármint azon kevesek akik nem vállaltak valami önkéntes feladatot. A gyerekeknek ebédre pizzát és fagyit rendeltek (igazi buli hangulat) és utána fél 2-kor kezdődött a móka. Tulajdonképpen gyermekkorom ÉMI-s gyereknapjait idézte. Forgószínpados megoldással mindenféle akadályversenyek voltak. Minden évfolyam a saját egyen pólójában természetesen. Ez azontúl, hogy tök jól néz ki, praktikus is, mert viszonylag könnyen megtaláltam a tömegben mindhárom gyereket. A feladatokat alább majd képekben bemutatom (hátha valaki kerti zsúrt tervez a közeljövőben és nem tudja, hogy kösse le a gyerekeket). Minden állomásnál szülők voltak a házigazdák. Nagyon jó hangulat volt, a gyerekek is irtóra élvezték. Az egyik állomáson még ízesített jeget (Hanga megfogalmazása a vizes jégkrémre) is kaptak!

A színes forgatag az udvaron.

A körbe húzott pálcát kellet átugrani.

Vízet kellett egyik vödörből a másikba hordani egy szivaccsal.

Feladat:teniszlabdával a lábuk között ugrálni, majd teniszlabdát bepottyantani egy karikába.

Itt pohárral kellett vizet hordani.

Zsákban ugrálás.

Labda pattogtatás.

Ezzel a szerkezettel a labda célba juttatása nem ment mindenkinek ilyen flottul.

Vizes lufi dobálás, egyre messzebbről.

Csőpályán labda eljuttatása A-ból B-be (közeben a csövet folyamatosan toldani kell).

A legnagyobb sláger a kötélhúzás!

Hullahopp karikázás, kinek hogy...

Ezt azt hiszem nem kell magyarázni.

Előbb egy műanyag hamburger szállítása egy lapáton, majd egy fatojásé fakanálon.

És megint a szivacsos vízszállítás. A különbség csak annyi, hogy a picik alapos munkát végeztek és percekig csavarták a vizet:)

Utazzunk most időben

A Henry Ford múzeumba szóló éves bérletünket kihasználva, szombaton Greenfield Villagebe látogattunk el Dearbornba. A mi képeinknél sokkal szebbeket és sokrétűbbeket találni a hivatalos honlapon, szerintem érdemes megnézni. Tulajdonképpen be is fejezhetném a bejegyzést, de mivel olyan képet nem találtok a honlapon, amin mi is rajta vagyunk, ezért mégiscsak folytatom, bízva abban, hogy megerősítést kapunk, hogy érdemes folytatni...

A helyszínhez közeledve egyértelmű jelzések (No.1, No.2) mutatták, hogy itt bizony a FORD főhadiszállás felé közeledünk, itt Dearbornban a múzeum mellett található a fejlesztő központ, és  a gyár egyaránt. Ahova mi tartottunk, az pedig Henry Ford által életre hívott skanzen. 

Ágostonnal mi a bejárat után 50 lábbal el is akadtunk: befutott a gőzős, ami a parkban jár körbe-körbe. Vizet és utasokat tankolt, majd a megfelelő sípolások és pöffentések között elzakatolt. A parkban még vagy 3-szor nekifutottam, hogy készítsek róla kisfilmet, de mindig rossz gombot nyomtam a telefonon, és közben sose vettem észre, mert nem a telefont bámultam...

Gyönyörű ez a mozdony!

 A Henry Ford múzeumhoz hasonlóan itt is rengeteg látnivaló akad (bár a szentendrei skanzennél jóval kisebb), úgyhogy nem törekedve a teljességre csak pár dolgot említek meg.

Az egész skanzenben sok ember beöltözve végezte dolgát: állatokat takarmányozott, ásott, főzött, mosott, takarított, így a korabeli élet tényleg eleven volt. Az óraárus amellett hogy megpróbálta ránk sózni a zsebóráit, megmutatta a csak neki szóló kivételesen pontos zsebórát, ami egy hét alatt csak 3 percet késik vagy siet; a szövőasszony szőtt, a mosogatással épp végző gazdasszony a rokkán fonalat font (én még életemben nem láttam, hogy kell ezt sodorni), és a többi.

Imre beszélget egy parasztbácsival aki a Firestone farmon dolgozik úgy az 1880-as években.  A Firestone család nem összekeverendő a Flinstone családdal, az utóbbiakhoz még nem látogattunk el, az előzőek pedig pár évtizeddel később ráéreztek az autó gumiabroncs üzletre, és felhagytak a gazdálkodással.

A Firestone csald pincéjében és pajtájában. Nagyon természetes, élő kiállítás.

Elizabeth Cohen kalapszalonjában mindenki talált megfelelő kalapot.

Gerda nagyon élvezte a kihívást.

A "működő" kazánházban láttam életemben először alulról gőzmozdonyt, továbbra is lenyűgöznek.  A nap közben munkálkodó gőzmozdony minden este "beugrik" ide átvizsgálásra. Összesen 3 működő gőzmozdony van a múzeumban.

Ebéd után a kötelező családi szelfi. 

 A kapható legkisebb adag fagyi.

Szövő néni, aki rövid áttekintést is adott a szövőszékek evolúciójáról, melyikkel hány láb/óra sebességgel lehetett szőni.   

A kerámia festő is elbűvölte Gerdát. A múzeum területén szőnek, üveget fújnak, kerámiáznak, és minden kézzel készül terméket meg is lehet venni (a heti budgenkkel összevethető összegekért :) ). 

Egy kiváló Ford teherautó megcsodálva kívülről

és belülről. (A műszerfal tervezése nem lehetett túl komplex feladat)

A skanzenban nehéz nem elcsábulni: van lovaskocsi, gőzmozdony vontatta vasút, a menetrend szerinti buszjárat (a képen), ill. rengeteg T-modell. Ezúttal még kemények maradtunk, bár délután épphogy-csak visszavánszorogtunk az autóig. (Egész nap csodálatos napsütés, 90 fok)

Délután a tradicionális baseball bajnokság egy meccsébe néztünk bele. 1870-ben adtak ki egy könyvet a baseball szabályairól, annak megfelelően zajlott a meccs. Semmivel se pörgősebb mint a mostani játék.

A lelátó zsúfolásig telt.

A várakozó játékosok árnyékban lehettek.

Már repül a labda az ütő játékos felé...

A mérkőzés szüneteiben (pl. dobó-védő csere) a banda zenélt.

Az egyik háznál lehetett kertet locsolni. Sose mutattak ekkora érdeklődést a gyerekek ház körüli munkák iránt.

A legöregebb létező szélmalom az USA-ban. Sajnos ebbe nem lehetett bemenni.

Természetesen rengeteg dolgot meg se említettem: a Wright fivérek kerékpárszaküzlete, amiből finanszírozták repülő építési programjukat; a cider főző; a fűrészmalom; az üvegfújó műhely; a megmunkáló üzem (gyönyörű szíjhajtásos meghajtás rendszerrel); Henry Ford kezdeti műhelye, stb... Mi ismét nagyon jól éreztük magunkat (és teljesen kimerültünk) a Henry Ford múzeum komplexumban, és maradt sok minden hogy legyen miért visszamenjünk.