Irány a főváros V.

Két nap után búcsút vettünk Washington-tól (ide is egy fél évre  kellene költözni, hogy elfogadható szinten megismerkedjen az ember a várossal) és némi kitérővel átmentünk a szomszédos Baltimore-ba. A kitérő egy teljes napot vett igénybe, aminek keretében célba vettük az Atlanti óceán partját és megtekintettük Delaware államot. Ez, tekintve az állam méretét, nem is túlzás, hiszen ez a második legkisebb területű állam. A túlzás a megtekintés vizuális élmény részében van, ugyanis annyira szakadt az eső, hogy az előttünk haladó autót sem láttuk, hát még a tájat! Pedig átmentünk a Maryland keleti és nyugati felét összekötő öbölhídon, ami közel 7 km hosszú.

Rehoboth Beach-t céloztuk meg, ami kedvelt óceán parti nyaralóhely, mi még a szezon indulta előtt érkeztünk (bár gyanítom, hogy ekkora zuhéban a szezonban sincsenek többen a parton).

Ebédnek álcázott időhúzással végül nyertünk 40 eső-mentes percet, amikor az óceánban vizezhettük össze magunkat. Így utólag végül is tök mindegy, hogy sós vagy édes víztől, alulról vagy felülről ér a víz, de mégiscsak boldogabbak voltunk így. Ágoston bemutatta a már Michigan-ben tökélyre fejlesztett "cipőstül, nadrágostul kapjanak el a hullámok" mutatványt, a lányok és Imre legalább a cipőt megmentették. Szerencsére visszafelé már nem esett folyamatosan, így Delaware-ből is láthattunk egy keveset, majd az öbölhídon átkelve Baltimore felé vettük az irányt. Az öbölhíd - ami tulajdonképpen két híd egymás mellett - egyik ágán napszaktól függően kétirányú a forgalom, reggel 3 sáv Washington felé (nyugatra), este kettő ugyanerre, és 1 keletre. A másik híd ágon két sáv halad mindig kelet felé.

(Ezt a trükköt használják másutt is, San Franciscoban okozott némi fejtörést egy parkoló furcsa gép  a Golden Gate híd felhajtójánál, de sikerült rájönni: a két irányt elválasztó műanyag falat teszi odébb napszaknak megfelelően, itt a link hozzá)

Baltimore-ban ismét a városközponthoz közel sikerült szállást foglalni, azonban nem is sejtettük milyen történelmi falak között hajthatjuk nyugovóra fejünket: VIII. Eduárd felesége, aki miatt a király lemondott a trónról élt ebben a házban pár évet. Először a történetet a recepciós mesélte el miközben segített beüzemelni a szobánkat, de utána olvasva már kicsit fényét vesztette a Hamupipőke történet. A reggelit leszámítva a szálloda maga príma.

A baltimore-i Brexton Hotel: derékszögű egyenlő szárú háromszög alapú!

Reggel sétálva indultunk a kikötő felé, a barátságtalan időnek és a süvítő szélnek köszönhetően már félúton be kellett húzódjunk egy kávézóba, és kivételesen senki nem kért frapuccinot, csak meleg italokat fogyasztottunk. A kikötőbe érve két hajót is megnéztünk (Jegyet kettőre vagy négyre lehet venni, de úgy döntöttünk hogy kihagyjuk a világító hajót és a parti őrség hajóját). Először a USS Constellation-t néztük meg, ami az utolsó hadrendbe állított (1854) vitorlás hajója volt az USA flottájának. 1894 után már csak gyakorlatozásra használták, mígnem 1954-ben vonult végérvényesen nyugdíjba. A hajó mind a négy fedélzetére be vagy inkább le lehetett menni, ill. sok érdekességet olvasni a vitorlás hadihajón zajló életről.

A másik meglátogatott hajó a USS Torsk tengeralattjáró. Ezt klausztrofóbiásoknak csak mérsékeltem ajánlom.... Amire korábban sose gondoltam, hogy az édesvíz gazdálkodás egy fontos dolog volt a tengeralattjárókon, így zuhanyzásra kb. hetente kerülhetett sor, ha maradt víz. És még mi fintorgunk amikor a gyerekek egy cserkésztáborból hazajönnek.... A hajó fő nevezetessége, hogy az utolsó hajót a II. világháborúba ő süllyesztette el 1945. augusztus 14-én. (Hadrendbe 1944 június 7-én állították, és 1968-ban vonták ki.)

A hajók után megismerkedtünk a helyi tömegközlekedéssel, amin már elméletileg se kell jegyet venni, majd a szállodánál autónkba pattanva kilátogattunk a Fort McHenry erődhöz.

Az amerikai himnuszt az 1812-es angolokkal vívott háborúban írta Francis Scott Key. 1814. szeptemberében az angolok Washington feldúlása után (A Capitolium is csak azért nem égett le jobban, mert valami óriási eső segített eloltani) Baltimore felé indultak. A kikötőt azonban a Fort McHenry erődítmény védte. 24 órán keresztül ágyúzták az erődöt az angolok, de annak védelme csak nem akart lankadni. Váratlan fordulatot az hozott, hogy elfogyott az angolok muníciója, így dolga végezetlenül el kellett hajózzanak, bár mindkét oldalon minimális veszteségek voltak. Key egy hajóról nézte az ütközetet, és a reggeli ködben meglátva az amerikai zászlót vetette papírra a himnusz sorait. 

Az épület igazándiból felülről impozáns, de ha lett volna nálunk drón, se mertem volna felereszteni, mert Orkán velünk együtt látogatta meg az erődítményt, és nagyon fújt... De tessék megnézni pár képet ezen a linken: http://lmgtfy.com/?q=fort+mchenry+pictures !

A történet fontos része még, hogy az erődítmény kapitánya egy 30 lábszor 42 lábas (kb. 9mx13m) zászlót készített a csatát megelőzően, hogy majd jól lássák az angolok. Az ágyúk elcsendesedése után ezt a zászlót vonták fel, és ezt láthatta Keys is. Ma a zászló Washingtonban látható a Nemzeti Történelmi Múzeumban.

Itt is volt filmvetítés, és zseniálisan volt kialakítva. A film végén, a történet megfelelő pontjához érve megszólal a himnusz, a terem fala, ahova addig vetítetek felhúzódik, a mögötte lévő üvegen át pedig az erőd lobogóját lehet látni. Nagyon erős jelenet, elég precízen megtervezve.

A zászlórúdon pedig olykor két zászló is lobog, ugyanis ha valaki vesz egy zászlót, és méltóképpen akarja felavatni, akkor ide zarándokol, és itt vonják fel először a zászlóját. Ott létünk ideje alatt is szemtanúi lehettünk egy ilyen eseménynek, nagy volt a kísértés (legalábbis bennem), hogy vegyünk egy zászlót magunknak is, csak nem tudom hogy otthon mikor is vonnám fel, már pedig egy zászlónak mégiscsak lobognia kell és nem az emléktárgyak között porosodnia.

A Fort McHenry erős impulzus az amerikai történelemből és kultúrából. Nagyon jól alakult, hogy itt fejeztük be a kirándulásunkat. A másnapi 600 mérföldes hazaút már csak a "szokásos" levezetés volt.

Irány a főváros IV.

Washington D.C.-ben két napot töltöttünk.  Az első napot a Capitolium megtekintésével kezdtünk. Viszonylag korán odaértünk, így szinte alig kellett sorba állnunk, viszont mivel sem ételt, sem italt nem lehet bevinni a biztonsági kockázat miatt (ezt egyszer magyarázza már el nekem valaki) az egész napi elemózsiánktól és vízkészletünktől búcsút kellett vennünk. Az épp hogy elköltött reggeli után (a B&B-ben egészen finom volt) nem esett olyan jól magunkba tömni még az almákat sem.

A Capitolium körül több kisebb-nagyobb csoport is álldogált a túristákon kívül, egészen változatos dolgokért szót ill. transzparents emelve.

Mint mindenhol, itt is filmvetítéssel kezdődött a túra, ahol Washington illetve a Capitolium történetével, illetve az államigazgatás rendszerével ismerkedhettünk meg (én még mindig várom, hogy Ágostonék Social Studies-ból elérjenek ehhez a témához, mert még nem állt össze teljesen a kép...). Utána 10-15 fős kis csoportokra osztották a tömeget és kiscsoportokban történt a vezetés, fülhallgatók segítségével (nagyon praktikus, amikor 10 vagy 20 csoport hallgatja egyszerre az idegenvezetőjét valamelyik nagyobb teremben). Ennek köszönhetően elég személyes lett az idegenvezetés. Persze mindenkinek el kellett mondani honnan jött és az idegenvezető mindig felhívta a figyelmet a vendégeknek, ha éppen saját államuk jelent meg az adott teremben. Minket magyarokat, külön elvitt Kossuth szobrához, akit mint a magyar demokrácia atyját tartanak számon. Megható volt, ott állni a szobor előtt a Capitoliumban, és persze az idegenvezető figyelmessége is.

Jobbra fent a látogató központ, ami az épület előtti téren a földfelszín alatt található. Rengeteg embert fogadnak naponta, óriási szerencsénk volt a reggeli látogatással. Az ajánlások szerint érdemes időpontot foglalni. Ágoston Kossuth-tal pózol.

A Capitolium egy élő épület, az egyik teremben álldogálva az épp aktuális szóvivő, Paul Ryan haladt át a tömegen, ill. sok képviselő sietett valami ülésre.

A Capitolium dómja, a bal felső kis képen látható a teremben kialakított folyosó, amin a fontos emberek (mint pl. a szóvivő a jobb alsó kis képen) siethetett keresztül

Az idegenvezető rengeteg jó történetecskével színesítette a körbevezetést. Az egyik kedvencem szerint 1792-ben írták ki a tervpályázatot a Capitoliumra, ám a beérkező 17 versenymű közül egy használhatót se találtak, így lehetett Dr. William Thornton a nyertes, aki a július közepi határidőt jócskán meghaladva írt a zsűrinek novemberben, hogy tudja, hogy picit késik, de nézzék azért meg mit sikerült neki terveznie.

Ezekről a honlapokról sok információ elérhető magáról az épületről ha valakinek van rá ideje:
https://www.aoc.gov/history-us-capitol-building
https://www.visitthecapitol.gov/

A Capitolium a Kongresszusi Könyvtár egyik ablakából.

Innen a Kongresszusi Könyvtárba mentünk át egy alagúton keresztül. Megcsodáltuk az épületet, Thomas Jefferson könyvtárát, egy Gutenberg Bibliát egy Mainz-i óriás Bibliát majd kiléptünk a National Mall területére.

A National Mall térképen is hatalmasnak tűnt és a valóságban sem kisebb. A látvány eltekintve keletre-nyugatra.

A város több terén is találkoztunk "Street Food"-os frugonsereggel, akik ebédidőben finom étellel kényeztetik a  dolgozó vagy éppen turistáskodó emberek tömegeit. A jobb felső kép tanúsága szerint erősen terjeszkedik a Túró Rudi.

Elsétáltunk a National Air and Space Museum-ig, kis kitérőt ettünk egy Starbucks-hoz ahol egy-egy frappucinoval felfrissültünk, majd bevettettük magunkat a múzeumba. A tematika előre sejtette, hogy Imre és Ágoston hosszabban szeretnének itt időzni, míg Gerdát és Hangát kevésbé kötötte le a kiállított anyag, de azért a repülés fizikai hátterét bemutató termet, ahol mindenféle játék volt, mindenki élvezte. Az iskolai Wax museum-ban Ágoston a Wright fivérek egyikét  (Orville) idézte meg, így a Wright fivérekről szóló teremben sok mindent ő mesélt és nem mi olvastuk a táblákról. A múzeum elég nagyot markol, a repülés történetét a hőskortól a jumbo jeten át a mai drónokig mutatja be, ill. az űrkutatás főbb mérföldköveit. Bár nem ez az első ilyen kiállítás amit megnézünk, még mindig lebilincselő, hogy bátor emberek milyen eszközökön indultak útnak (legyen az óceán feletti repülés vagy éppen az űr), és okos emberek miket terveztek-építettek már évtizedekkel ezelőtt.

Lehet hogy esténként kilövik a szemetet az űrbe??
Gerda ismerkedik a gázturbina működésével Ágoston pedig a szextánssal, amivel sikerült is meghatároznunk a helyzetünket.

Jobb felső képen az összekapcsolt amerikai és szovjet űrhajó 1975-ből (A történet a linken), a bal alsó képen pedig figyelemre méltó a pilóta alvó helyzete (a fénykép és az ábra összetartozó).

Az aktuális magyar hírszolgáltatási trendeknek megfelelően írhatnám akár, hogy Ágoston kipróbálhatta az első repülőt, de nem szeretnék senkit megvezetni. A kis képen a hősiesen kitartó lánysereg.

Később a Circulator busszal folytattuk a National Mall megtekintését. A napot a nagy ceruzával zártuk (Washingthon Memorial), amit zászlók vesznek körül és pompásan fest.

A bal alsó képen a Thomas Jefferson emlékmű, jobb alsó képen egy buszra váró, erőtől duzzadó turista csoport...

Mielőtt újra felszálltunk volna a Circultorra, vettünk ki pénzt hogy tudjunk fizetni, ugyanis az előző alkalommal nem sikerült csak két jegyet vennünk a sofőrnél ugyanis nem volt több készpénzünk (de természetesen felengedett a buszra). No a hazafele vezető úton a 20 dollárosból nem tudott visszaadni a buszvezető, úgyhogy megint tök ingyen utaztunk (az utolsó nap 4-ből kétszer sikerült fizetnünk, a buszsofőrök kicsit másként állnak a dologhoz, lehet hogy így lázadnak ...

Washington második napját a Fehér Háznál kezdtük. A reggelinél megismerkedtünk egy kaliforniai házaspárral, akik majdnem pont kétszer annyi idősek mint mi. Ők pénteken a Fehér Házba mentek látogatóba! Sajnos nekünk nem sikerült a bejutást megszervezni, pedig hónapokkal korábban írtam a Senator-unknak (ezt a szót aláhúzta a helyesírásellenörző, javaslata: aknatornyunknak ??!!). A kedves idős pár esete nagyon tetszett, hogy még azért utoljára repülnek 6 órát oda és vissza, hogy eljussanak a Fehér Házba.

Az egyik szállító cég pilótái is tüntettek: "Make the Airline Industry Great Again!" a Fehér Ház előtt, ill. a tibeti kolléga is itt táborozott. A gyönyörű motorokat teljesen gazdátlanul álldogáltak itt, de a világon valószínűleg kevés jobban őrzött utca van, mint e Fehér Házé úgyhogy inkább nem mentem el egy körre.

Sajnos a rendőri kordonok miatt alaposan el kellett kerüljük a neves épületet, de a ragyogó napsütésben vidáman sétáltunk tovább a Memorial Dzsungelben. A Washington Memorial mellett újra elhaladva megnéztük a II. világháborús emlékművet, ami szerintem elég jellegtelen. Majd a Martin Luther King J. emlékmű, ami mindenképpen elgondolkodtató, mármint ha valaki beleolvas az idézetekbe amik a falon vannak. Majd továbbhaladtunk a Koreai háborús emlékmű mellett, hogy a Lincoln emlékműhöz érjünk. Itt a kötelező fényképek és selfie után lerogytunk a lépcsőre és bambultunk ameddig a szem ellátott, egészen pontosan a Capitolium-ig. 

Balról jobbra, fentről lefele: A messzeségben a Washintgon emlékmű, a cseresznyefa virágzás végére értünk oda, még így is elég szép volt; Lincoln emlékmű; 2. világháborús emlékmű, Marthin Luther King Jr. emlékmű; családunk a Lincoln emlékműben.

Talán a legviccesebb esetünk, amikor a Lincoln emlékmű lépcsőjén üldögélve Hanga feltette a költői kérdést, hogy szerintetek hány magyar van most itt? Erre odalépett mellénk egy kedves hölgy, hogy ő magyar (konferenciára érkezett Londonból).  

Kellő energiát merítve a sós kekszekből, útnak indultunk Georgetown-ba. Erre a sétára a gyerekeket már csak a híres georgetown-i cup cake ígéretével lehetett rávenni, de ez a mód viszont meglehetősen jól működött. Georgetown maga pedig egészen elbűvölő a cup cake-esről pedig ne is beszéljünk, méltán világhírű...

Georgetown-i utcaképek, és a világhírű cupcake-ek.

A következő múzeum kiválasztásánál a gyerekeknek nem sikerült megegyezni, hogy képzőművészeti legyen, vagy történelmi témájú, esetleg természettudományi, így aztán egy semleges területre esett a választás: kém múzeum álnéven futó James Bond múzeum. Már a pénztárnál érezhettük, hogy jó helyre jöttünk, csak gyerekes családok álltak a sorban. Stílszerűen rögtön az elején fedő személy-azonosságot kellett választani magunknak és a múzeum különböző pontjain keresztkérdésekre kellett válaszolni egy-egy számítógépnek, így a végére kiderült ki lenne alkalmas kémnek. Nem is tudom büszkén vagy szégyenkezve kell megvallanom, hogy én (Zs) átmentem a vizsgán. Imre már ott elakadt, hogy a küldetése üzleti útnak vagy nyaralásnak van álcázva (valami fontos munka miatt elég sokszor bele kellett olvasnia a leveleibe a hét során...). A kiállítás valóban kielégítette a különböző korosztályokat: rengeteg tárgy van kiállítva, módszerek ismertetve, amiket aztán ki is lehet próbálni: műhold képen objektumok azonosítása, kódfejtés, elmaszkírozott személyek azonosítása, stb. És a persze végül egy részletes James Bond kiállítás, a filmekben megjelenő ruhák, autók, tárgyak, személyek, gonosz célok és valóság alapjuk (ez elég rövid rész természetesen...). Pár érdekességet azért lehetett olvasni, mint például azt a véletlen egybeesést, hogy 1962-es kubai rakétaválság évében forgatták az első James Bondot (Dr. No) nem messze Jamaica szigeteinél, amelynek évtizedekig fő témája a két szuperhatalom küzdelme volt.

A szálláshelyünk és a Kém Múzeum logója.

Irány a főváros III.

A Cacapon Resort State Park egy idilli környezet, de a szálloda nem volt épp a helyzet magaslatán: 30 üres szoba közül megkaptuk az egyetlen szobát, aminek semmi kilátása nem volt, egy másik épületre nézett... A mikro-méretű szoba különösen drámai volt a pittsburgh-i szállásunk után, ahol csak a nappali 30 négyzetméteres volt, és a hálószoba se volt épp kicsi. De sebaj, a szerencsések (akiket nem szorítottak ki a gyerekeik az ágyból, volt pizsama nadrágjuk és nem fáztak) jól aludtak, és mindannyian szép napos reggelre ébredtünk.

Washington-t nem az autópályán közelítettük meg, hanem kisebb-nagyobb utakon, így volt lehetőségünk bepillantani West Virginia és Maryland vidéki életbe. A kisvárosokat, azok utcáit, házait elnézve mintha megállt volna az idő. Azt állapítottuk meg, hogy egy közép-európai falu vagy kisváros semmivel sem elmaradottabb, mint itt bármelyik település bár határozottan több az F150-es truck. És itt se dobnak ki semmit, rengeteg lom és kacat az udvarokban!

Tipikus kisvárosi képek. Számomra nehezen érthető minek a bérelhető tárolók. Ilyen tárolók is mindenütt találhatóak.

Az egyik útikönyv által ajánlott Washington Heritage Trail-t követtük részben. Ennek egy állomása Harper's Ferry, egy ici-pici városka, a Shenandoah és a Potomac folyók találkozásánál. A történelem során többször is súlyos károkat szenvedett, olykor az árvíz, máskor a háború pusztítása miatt. A háború kifejezés hol az 1812-es angolok ellenit, hol pedig a nagy polgár háborút (1862-1865) jelenti. A legutolsó nagy árvíz után nem építették újjá, az enyészettől a Nemzeti Parkok felügyelete mentette meg, és alakított ki egy National Historic Parkot. Nem is lehet autóval odamenni (ill. nekünk nem sikerült), a park bejáratától busz visz a városkába. Jó néhány házba be lehet menni és megnézni milyenek voltak a boltok régen. A város alapvetően a víz energiájára épült, mindenféle gyárak (pl. fegyver és töltény), malmok, fűrészüzemek sorakoztak a két folyó partján. Bárhova megyünk a két háborúhoz kötődő történeteket mindenhol vigyázva ápolják. Itt John Brown története él aktívan, aki itt foglalta el a fegyverraktárat, de mivel az általa felszabadítani tervezett rabszolgák nem csatlakoztak kis csapatához, ezért hamar leverték felkelését, és őt kivégezték. Egy jó rövidfilmecske van ezen a linken John Brown történetről: http://www.history.com/topics/harpers-ferry, egy hosszabb itt kicsit több részlettel arról, hogy annyira nem egyértelmű JB megítélése: https://www.youtube.com/watch?v=bB_kbFAui-U John Brown-ról szóló ének dallamát mindenki ismeri, ha nem rémlene, akkor tessék a második linket megnyitni. 

Harper's Ferry

Sajnos messziről nem tudtam képet készíteni a városkáról, de meggooglezva rengeteg jó képet találni. Tessék parancsolni: https://www.google.com/search?q=harpers+ferry&source=lnms&tbm=isch&sa=X&sqi=2&ved=0ahUKEwi54eGe5J3TAhVFyGMKHdAGBMYQ_AUIBigB&biw=1366&bih=651#imgrc=MnWaKbzi1bvABM:&spf=209

A következő megállónk Frederick-ben volt, ahol a Rose Hill Manor Park-ot látogattuk meg. Ez tulajdonképpen egy gyerekeknek szóló múzeum. Szép udvarház, amit az 1960-as években még laktak, mellette hűtőház, ahol a jeget tartották, egy kovácsműhely, kocsi gyűjtemény és egy az első telepesek házait idéző vályog-rönkház. Mondhatni mikro-skanzen, egy bájos kúriára alapozva. A körbevezetést egy anyóka végezte, aki nagyon tetszett Gerdának, ő pedig nagyon szívesen mesélt mindenről Gerdusnak.

Rose Hill Manor

Balra egy korabeli gofri sütő. 

Innen már nagyon rövid út vezetett legfőbb célunkhoz, Washingtonba. Izgatottan tértünk nyugovóra a másnapi városnézés előtt egy a központtól nem olyan távol található aranyos Bed&Breakfast-ben (három szép régi házból alakítottak ki, és sem vízszintes, sem párhuzamos falak nem voltak benne).

Az utca, ahol laktunk, a szálló és a szemben lévő tűzoltóállomás.

Irány a Főváros II.

A Fallingwater az az épület, amit valószínűleg mindenki látott már és nem véletlenül. 1936-ban nemcsak Frank Loyd Wrigth (ekkor 67 éves volt, és nem a repülős fiúk rokona) külső és belsőépítészi tervei alapján, hanem gondos felügyelete mellett épült (bár végig nem volt ott). Nyilvánvalóan nem a ház története az érdekes: a megrendelő (az áruházlánc tulajdonos Edgar Kaufmann, ilyen névvel persze mi máshoz kezdhetett volna...) hétvégi háznak tervezte és a család  sok időt töltött itt megépülte után. Az épületet a fia (Edgar Kaufmann Jr.) adományozta a Western Pennsylvania Conservancy-nak a 60-as évek közepén. Frank Loyd Wrigth többi épületéhez hasonlóan itt is túllépték a költségvetést a kivitelezés során, nagyságrendileg 500%-kal! De az épület legapróbb részletei se ismernek kompromisszumot.

Az épület az erdő mélyén van, az odavezető ösvényt gazdagon öleli körül rododendron (sose látott mennyiségben), a patak csobogása teljesen betölti a völgyet. A patak mentén sétálva lefelé egyszer csak ott terem az épület amit már minden látogató nagyon vár.

Nem szívesen írok bármit is a házról, mert nem tudnám visszaadni a benyomásokat, egészen fantasztikus. (Helsinkiben, Hvitträsk-ben volt hasonló tökéletes épület érzésünk.) Ami az egyik legmegdöbbentőbb, hogy teljesen naprakész, korszerű épület, nagyon találó részletekkel. Szerencsére nem is lehet fényképezni a körbevezetés során, így lehetőség nyílik tényleg odafigyelni és talán magunkba raktározni valamit.

Ez egy hosszabb cikk, de az első részben ír erről a házról, amivel teljesen egyet tudok érteni:
http://www.star-telegram.com/living/indulge/indulge-getting-around/article70255642.html

Sok érdekesség van a honlapjukon, tessék tényleg elnézni, már csak azért is mert jó képek vannak ott: www.fallingwater.org.

Aki esetleg nem ismeri Wright munkásságát, érdemes rákeresni az építész nevére is, mi New Yorkban már találkoztunk vele, ő tervezte a Guggenheim múzeum épületét (talán a második napi beszámolóban van benne), ráadásul az volt az utolsó nagy alkotása, amelynek hivatalos megnyitására 6 hónappal az építész halála után került sor 1959-ben. 

Továbbindulva Ohiopyle-ben még megálltunk, ami egy turista-szabadidő centrum, innen kell kerékpározni, evezni, kirándulni indulni. Mi sajnos csak autóval indultunk tovább egy gyors ebéd után, de nem volt könnyű ellenállni az ösvény csábításának.

Egy vízesés Ohiopyle-nál.

A második éjszakánkat Cacapon Resort State Park-ban töltöttük. Ez tulajdonképpen egy üdülő-úttörőtábor-nyugdíjas otthon kombo, szép golfályával egy Pilist idéző erdő közepén. 

A szállás terasza előtt a golfpálya terült el. Nem játékosok, hanem épp karbantartók ügyködnek rajta.

Fontos történelmi kötödése természetesen ennek a helynek is van: ide szeretett járni lovagolni G. Washington!

Irány a főváros

A gyerekeknek a húsvétot megelőző héten van a tavaszi szünetük, így hozzájuk igazodva, minden tréfát nélkülözve április elsején indultunk útnak, hogy felfedezzük a fővárost és ami útközben elébünk kerül. (Bár itt holmi véletlenekre azért nem kell gondolni, Zsuzsa ismét felkészült Pennsylvania, Maryland, Delaware érdekességeiből).

Egy nem stresszes indulást terveztünk tekintettel arra, hogy Hangának zongora órája volt még szombat délelőtt, így egészen elégedett voltam, hogy délután kettőkor már kb. 25 mérföldre jártunk Troytól. Sajnos az időpontra és helyszínre könnyű emlékezni, mert ekkor hasított belénk, hogy már megint otthon maradt az Önöcske botocska (selfie stick), de nem ugrottunk vissza érte ilyen rettentő távolságról, mivel még aznapra 300 mérföld hátra volt. 

Végül pontosan 1500 mérföldet autóztunk mivel sokat csalinkáztunk.

Pittsburgh-ben töltöttük az első éjszakát és kicsit zavarba is jöttünk, amikor a belvárosi szállodához hajtva kipakoltunk a bejáratnál, és a "fiúk" elvitték az autót leparkolni. Ilyen ez a "valet parking", ami nagyon gyakori itt. Nemcsak szállodáknál, de akár bevásárló központnál, sőt nagy cégek bejáratánál is működik, tényleg bárhol. Nagyon praktikus szolgáltatás, mivel mindenki autóval érkezik mindenhova, ezért nagy területeken terülnek el a parkolók, és sok időbe kerülne az autóktól elsétálni a bejáratig, és itt néha tényleg nagyobbacska távokra kell gondolni, nem csak mérhetetlen lustaságra. 

A szállodánk, a beugrásban volt a bejárat, oda lehetett felhajtani, majd a "fiúk" elvitték egy sarokra található parkolóházba az autónkat.

Maga a város nagyon aranyos, két folyó (Ohio és Allegheny) találkozására épült, rengeteg híddal, és sokféle arculattal.

Körben mindenféle magas dombok San Francisco-t idéző utcácskákkal, folyó parton meredek domboldal, amin sikló közlekedik, és autóval se könnyű felkapaszkodni rá (főleg automata váltóval), és természetesen egy "kis Manhattan" pár felhőkarcolóval és igazi belvárossal (színházzal, operával). Valahol olvastuk, hogy Pittsburgh kiemelkedően élhető város, és ezzel egyet lehet érteni.

A két folyó találkozása

Vacsora helyett egy rövidet sétáltunk a belvárosban, majd viszonylag korán nyugovóra tértünk, hogy másnap reggel ragyogó napsütésre és +1 fokra ébredjünk.

Azt hiszem nem meséltünk még az amerikai reggeliről, pedig meghatározó élmény. No, nem a las vegas-ira gondolok, ahol steak van reggelire is, hanem az átlagosra: van gofri, rántotta (valószerűtlenül halvány sárga és vagy por szárazra sütve, vagy még túlságosan is nyers), van valamilyen krumplis készítmény, sült vagdalt vagy kolbász (véletlenül se a finom paprikás vagy esetleg bajor kolbászra gondoljatok) jellegű dolog, corn flakes (Ágostonnak sosincs gondja), bagel valamint pirítós. Tulajdonképpen tele a pult, de az ember már a második napon nem tud mit enni, mert semmihez sincs gusztusa (ettől mi lennének a gusztustalanok? még mindig elbűvöl a magyar nyelvtan...). Sajnos ennek köszönhetően amennyire szeretem a reggelit az európai szállodákban, annyira vegyes érzelmekkel tekintek az itteni elé.

A délelőtti városi séta során a vasárnap reggeli város nyugalmával találkoztunk, de mivel meglehetősen hűvös volt sietőre fogtuk.

A két kép akár tíz méterre  is készülhetett volna egymástól. Lehet, hogy így is volt.

Jól kiépített kerékpárút hálózattal rendelkezik a város.

G. Washington és a Seneca indiánfőnök első találkozása.

Még visszaautóztunk Mount Washington-ra, hogy napfényben is megörökítsük a várost majd útnak indultunk Fallingwater felé.