Michigan újra és újra

Egy michigan-i együttes (The Accidentals) Michigan-ről szóló slágerére nyaraltunk.

Pure Michigan 7

Utolsó napunkra ébredtünk, és mivel kb. 500 mérföld várt még ránk, ezért hamar összepakoltunk és elindultunk (Gofrit már csak Ágoston tudott enni, mi többiek valami mást próbáltunk, de azt kell mondjuk az amerikai motelek reggeli kínálata nem európai gyomornak való).

Mielőtt az utolsó világítóházakkal és tornyokkal lezártuk volna a bőséges termést, egy bányászati múzeumot néztünk meg. 

A környéken sok vasérc és rézbánya is volt, erre utalnak a települések nevei is: Ironriver, Ironmontain, stb. Az általunk meglátogatott az 1870-es évektől 1945-ig működött, amikor is hirtelen megcsappant az igény a vasércre (visszaesett a kereslet a tankokra és hadihajókra), és ennek köszönhetően rengeteg bányát bezártak a vidéken. Különböző archaikus bányagéppel ismerkedtünk meg, majd bevonatozunk a bányába és sétáltunk ott egyet.

A bányában 13 szint volt, mi csak a legfelsőn jártunk.

Már a pécsi bányászati múzeumban is szörnyülködtem eleget, de itt is megerősödött a bányászatról kialakult kép bennem. Amíg nem volt gépesítve a folyamat, másfél, két hónapig fúrták a lyukat egy dinamitnak ketten... Egyébként érdekes volt, és itt is természetesen nagyon lelkes idegenvezetőnk volt.

A múzeum ajándékboltjában (ilyen mindenhol van, néha nincs is látnivaló, csak ajándékbolt) volt egy térkép, ahol be lehetett jelölni, ki honnan van: járt már valaki ott Magyarországról (kb. Érdről, vagy csak pontatlanul szúrta be a gombostűjét a Bp-i lakos).
Már említettük korábban, de valószínűleg mindenki tisztában van vele elnökválasztásra készülnek errefelé. Egy apró adalék a következő kép. Donald Trumpot támogató apró kertben elhelyezett zászlócskákkal, autómatricákkal, -zászlókkal sokat találkozunk, de ez mindent vitt.

A hazaútra 4 világítótorony vagy világítóház látogatását terveztük be. Amiből végül 3-at teljesítettünk. Escanaba városában egy nagyon helyes kis világítóház van, az eredeti berendezési tárgyakkal és mellette egy csónakház egy mentőcsónakkal. 

Escanaba

A mentőcsónak

Manistique világítótornya a kikötőt védő hullámtörőgát végében áll. Másodszor már kicsivel bátrabban vágtunk neki a világítótorony megközelítésének, de így is többen feladták az utolsó kanyarban.

Manistique 

Az utolsó világítóházhoz le kellett térni a főútról, de most már itt is bátrabbak voltunk a földútra hajtásnál, főleg, hogy itt azért rendesen ki volt táblázva a látnivaló. A Seul Choix vagy angolul Only Choice elnevezés francia szőrmekereskedők kényszer kikötésére utal, abból az időből mikor még indián kajakokkal keltek át a Michigan tavon. Igazán varázslatos volt ez is. A helyi önkéntes idegenvezető bácsi is nagyon örült nekünk, mert Troy környékéről származott és volt egy magyar osztálytársa iskolás korában. 

Seul Choix, az egyik világítómester fia elkészítette a világítóházat madáretetőnek :)

Előzékenyen bekészítettek néhány távcsövet, hogy szigeteket kereshessünk a Michigan tavon.

Itt elköltöttük szerény ebédünket (nutellába mártogatott kenyérrudacskák) és nagy elhatározással elindultunk hazafelé. A Mackinac hídon átkelve még egyszer visszanéztünk a hídra és az Upper Peninsula-ra, majd könnyedén hazahajtottunk.

Pure Michigan 6.

Valószínűleg öregszünk, de jól esett ágyban tölteni az éjszakát. A májusban már halálra unt reggeli (gofri) elköltése után felkerekedtünk, ezúttal vízesés tematika mentén tervezett utunkra.

Az út most is mocsaras tájon vezetett.

Az első vízesés egyszerűen csak úgy mutatkozott be: "my name is Bond"... A Bond falls Michigan egyik leglátványosabb, könnyen megközelíthető vízesése. Most is a már megszokott világvégén-járunk érzéssel érkeztünk és meg se lepődtünk, hogy micsoda embertömeggel találkoztunk. A vízesést kiépített pallón lehet megközelíteni és körbejárni. Számos kisebb-nagyobb lépcsőn zubog lefele a víz a fenyőerdőben. Klassz kis séta volt, megéri ide eljönni.

Bond-falls

A második állomásunknál, amely Agata Falls névre hallgatott megint csak betartottuk a szabályokat, és nem másztunk le a völgybe, így egy épített kilátóhelyről csodálhattuk meg a vízesést. Valamelyik múzeumban láttam egy századeleji képet, amelyen még a völgybe lent is vezetett egy sétaút, azóta megnyerő kerítést építettek, hogy ne menjünk le. Én legalábbis némi hiányérzettel ültem vissza az autóba, de mivel szépen sütött a nap, és már-már elvonási tünetek jelentkeztek, felkerestünk egy világítóházat (nagyon tetszik a világítóház kifejezés) a Sand Point Lighthouse-t, Baraga közelében. Egy nagyon helyes házikó volt. Gyerekeknek fürdést ígértünk, de mivel nem voltak nagy hullámok, így maradtunk a szálloda medencéjénél, és hazaindultunk.

Sand Point Lighthouse

Út közben a napi tematikának megfelelően meglátogattuk még a Canyon falls-t. Ezt Michigan Grand Canyon-jának hívják a "marketingesek". Az ösvény nagyon szépen vitt a zubogók mellett, hatalmas kőlapokon lehetett szökellni. Majd egyszer csak véget ért az ösvény, amit nem akartunk elhinni, ugyanis a parkolóban feltűnt, hogy sokan fürdőruhát visznek magukkal, vagy egyenesen abba öltöznek be, márpedig eddig semmi fürdőhelyet nem találtunk. Úgyhogy kénytelenek voltunk egy csapáson továbbindulni, és megtalálni a titkos ugrálóhelyet.

Az alapvetően sekély patak egy kanyonban összeszűkül és kimélyül, no ebbe ugrálnak a sziklákról azok, akik már láttak valakit fel is bukni a vízből. Számunkra nem tűnt nagyon biztonságosnak, de az biztos hogy szuper egy hely volt.

Hazaérve nagy fürdőzés, majd álomra hajtottuk fejünket.

Canyon-falls

Találtunk egy erdei tündért is. Bár egyesek szerint Koponyányi Monyók volt az. Nem tudom, de magunkkal vittük. Kicsit hangos, de aranyos.

Ágoston aznap is bemutatta, a" hogyan vizezzük össze az utolsó száraz nadrágunkat" mutatványt.

Pure Michigan 5.

Mindig reménykedtem benne, hogyha a sátorban fázik az ember, akkor korán kell, de valami furcsa oknál fogva, így még kevésbé akar kikászálódni a hálózsákból… De a kempinget belengő pirított szalonna illata előbb-utóbb csak kelésre késztetett bennünket, majd frappáns reggelit (immár az amerikaias menüt) követve és sátorbontás után elindultunk újabb világítótorony lesre Grand Marais-ba. Szép volt itt is a Superior tó, a világítótoronyról nem nyilatkoznék, amit találtunk, azt mi nem raknánk fel a listára a többi közé. 

A part Grand Marais-nál.

Vidáman autózunk.

1-re kellett Munising-be érni, mert innen indult a hajóút a Pictured Rock National Lakeshore megtekintéséhez, amire már előre megvettük a jegyet. Sajnos a telefonjaink nehezen boldogultak a napsütéssel, leírni pedig alkalmatlan vagyok a természeti szépséget, de nem véletlenül járnak ide rengetegen hajókázni és kajakozni. A tó partján több tízméteres sziklaorom húzódik kb. 15 km hosszan, varázslatos barlangokkal és sziklákkal.

Pictured rock National Lakeshore.

"Kápolna"

Az indiánok "A nagy szellem"-nek hívták ezt a sziklát.

A Grand Island világítótornya "schoolhouse" stílusban.

A hajókázás közben kinéztük a Miners Castle nevű sziklát és mellette a Miners beach-et, amit a szárazföldről is meg lehet közelíteni, így a vizi kirándulás után odahajtottunk.

Miners rock.

A névsorban egymásután következő családtagok (GHI) elmondása szerint nagyon jó volt a víz továbbra se sós és méretes hullámok voltak. Mi Ágostonnal inkább csak a partról élveztük az arcunkba csapó szelet (én pulóverben és farmerban). Arra kellett rájönnünk, hogy Ágoston térérzékelésével komoly baj van, ugyanis sokadszor mutatta be azt a mutatványt, hogy a hullámok átugrálása közben megdöbben rajta, hogy az érkező hullámok nem térdig csapnak fel nála, hanem vállig. Úgyhogy végül rajtam kívül mindenki megfürdött (engem komolyabb pénzösszeg felajánlása sem biztos, hogy meggyőzött volna).

Fürdés.

Miután megszárítkoztunk elhelyezkedtünk az autóban és elindultunk Iron River felé, ahol az utolsó két éjszakára foglaltunk szállást egy szállodában, megijedve a medvékkel közös használatú kempingektől és az előre jósolt hideg éjszakáktól (amik végül is hamarabb érkeztek). Legnagyobb meglepetésünkre egy órával korábban érkeztünk meg mint terveztük, de hamar rájöttünk, hogy ez csak az időzóna átlépésének köszönhető. Számunkra megfejthetetlen okokból nem Wisconsin határán húzták meg az időzóna határát, hanem Michigan területén cikkcakk vonalban. Ennek megfelelően a következő két nap számos időutazásban volt részünk. 

Michigan illetve a keleti időzóna határa.

És végül bemutatjuk Ágoston előző nap beszerzett pólóját: May the forest be with you!

Pure Michigan 4.

Reggel meleg ruhát volt szerencsénk felvenni, ugyanis öreg cserkész praktikának megfelelően este beraktuk a hálózsákba a kiszemelt másnapi ruhát. A ruha gyűröttnek tűnhet első hallásra, de hidegben hamar kirúgja magát, ill. pontosabban nem érdekeli a viselőjét a hűvös reggeleken (45 fok volt - ez Celsiusban 5).

A jó pár kempingben töltött reggel során megállapítottuk, hogy rajtunk kívül mindenki ugyanazt reggelizi. Úgyhogy elérkezettnek éreztük az idejét, hogy nyissunk az amerikai gasztronómia felé: pirított szalonna, pirított sonka, tükörtojással, pirítóssal. Fejedelmi! Annyi európaiságot megengedtünk magunknak, hogy nem a telepített grillezőkön készítettük el a reggelit, hanem a jó kis gázfőzőn serpenyőben.

Teli pocakkal indultunk neki aznapi utunknak, amit egy medverezervátumban kezdtünk. A medvékkel nem nagyon szeretnénk szabályozatlan körülmények között találkozni, viszonylag készületlennek érezzük magunkat egy kötetlen „small talk”-ra. Előző este, mikor a kempingbe érkeztünk, megkérdeztem, hogy szokott-e medve lenni errefelé, vigyázzunk-e arra, hogy éjszakára semmiképpen se hagyjunk ételt a sátorban. A recepciós hölgy értetlenül nézett rám, hiszen „még sose jöttek be a kempingbe!”, de elismerte, hogy a környéken élnek. Bár ez nem pontosan az a válasz volt, amiben reménykedtem, azért álmunkat nem zavarta a medve, sokkal inkább a fokok hiánya (legyen az Celsius vagy Fahrenheit, nem vagyunk finnyásak!)

A medverezervátum bejárata felett egy óriási „Willkommen” felirat köszöntött bennünket, és mint kiderült a mostani tulajdonos nagybátyja vándorolt be némethonból. A rezervátumban 4 hatalmas erdőrészletet kerítettek be dupla kerítéssel, és azokban él összesen 38 észak-amerikai fekete medve. Az óriási területek dacára, jó sok mackót lehetett látni, és különösen a hímek nem győztek meg arról, hogy a dupla kerítés nélkül is szívesen találkoznék velük. A hímek és nőstények külön erdőben élnek, mivel a helyi szabályozásnak megfelelően fogságban nem lehet tenyészteni vadállatot. A rezervátumba a bocsok mindig kívülről érkeznek, ha valahol megárvulnak. Idén 4 bocs érkezett egy családból, mackómamával nem lehet tudni mi történt. Az egy évesek és a két évesek is külön erdőt kaptak. A medvék nagyon aranyosak. Volt amelyik éppen barlangot ásott magának, volt amelyik aluszkált (ilyenből több is akadt), fürdött, bottal játszott, almát eszegetett amit a látogatók dobtak be, rácsot mászott, körbe-körbe biciklizgetett egykerekűn tüllszoknyában, stb… (ja ezt az utolsót nem itt láttuk, hanem a Madagascar 3-ban, bocs).

A rezervátumot a bocsok megmentéséért hozták létre, és csak kb. 10 éve nyitották meg a közönségnek. 2012-ben Upper Peninsula egyik kiemelkedő üzleti vállalkozása volt egy kiállított díj szerint, ezt mindenképpen kedves biztatásnak tartom, vagy túl van a fénykorán már a rezervátum.

Ezután a Tahquamenon vízesés rendszer felső és alsó vízeséseit néztük meg. Minimum egy Jókainak kellett volna belém vesznie, hogy leírhassam milyen is egy ilyen vízesés, de mint mondani szokás, úgy elveszett, hogy nincs esélyem. Ajánlom mind-annyiunk googli pajtását legalább a vizuális élményért, ha már nem adottak a körülmények, hogy jó mélyet szippanthassatok a vízeséstől párás friss erdei levegőből, halljátok a lezuhogó friss, folyamatos zenéjét és olykor érezzétek egy-egy kihajló fán a víztömeg okozta remegést.

A két kép elkészülte között 3 perc telt el. Alább a parkoló bejárata.

A FelsőTahquamenon vízesés.

Jól kiépített lépcsőn és teraszon egész közel lehet menni.

  

Néhány szellemes tábla.

Az alsó vízesés több kisebb lépcsőből áll, amiben a felkészültek (fürdőruhában érkezők) pancsolni is tudnak. Ez igazából már a parkolóban gyanús lehetett volna...Így maradt a feltűrt naci.

Bizony ott voltunk!

Tahquamenon folyó.

Miután kigyönyörködtük magunkat a vízesésekben, ellátogattunk a Whitefish point lighthouse-hoz. Csodálatos szikrázó napsütés, és orkánszerű szél fogadott bennünket a Superior tó partján. Nem nagyon lehetett betelni a tó és a fodrozódó hullámok látványával. Itt van egyébként a Hajóroncs Múzeum is, de kivételesen nem mentünk be. A Superior tó rengeteg hajó áldozatot szedett, mivel a legkiszámíthatatlanabb tó az 5 nagy tó közül, de ha már az 5 tó „leg”jéről van szó: a legnagyobb (a másik négy víztömege egyezik meg az övével), a legmélyebb (átlagosan kb. 143 m mély legmélyebb pontja kb. 400-450 m) és a legtisztább is egyben a Lake Superior.

Whitefish point

A part.

Imre nagyon jó játékot talált ki. Kivételese nem Ágoston, hanem Hanga szandiját szárítgattuk az este folyamán.

A süvöltő szelet talán ez a kép érzékelteti legjobban.

Az utolsó nagy hajó, az Edmund Fitzgerald 1975-ben süllyedt el, és nem csak itt, hanem minden múzeumban emléket állítanak neki, szerves része a Michigani kultúrának (egy 1976-os feldolgozása a katasztrófának a youtube-ról a linken). Az egyik nálam tapasztaltabb kollégám szerint megrázó volt, hogy az akkor már nagyon kifinomultnak tartott műszaki színvonal mellett is elmerülhetett hajó a 29 fős legénységével együtt. Az egyik múzeumi mesélő bácsi (szerepét tekintve legkevésbé se teremőr) elmondása szerint több mint 10 méteres hullámok egyszerűen kettétörték a hajót, ezért merülhetett el pillanatok alatt, és nem találtak már senkit a segítségre induló mentőjárművek.

A nap utolsó érdekessége a „Crisp Point Lighthouse”. Többnyire Zsuzsa diktálja az itinert, én pedig gondoskodom arról, hogy a leggyorsabban és egyben a leggazdaságosabban (vigyázó szemem az MPG alias MilesPerGallon mutatón) odaérjünk (a túra végére a 26,2 MPG görgetett átlag értéket is sikerült egyszer elérnem, ne számold át!). Mikor az úton Zsuzsa mondta, hogy most jobbra, nemes egyszerűséggel válaszoltam, hogy én erre az útra nem kanyarodom be. Aztán mikor már a harmadik útra sem voltam hajlandó lekanyarodni kiderült, hogy nem vezet csak földút, homokágy és/vagy makadám út a világítótoronyhoz, feladtam fenntartásaimat, és nekiindultunk egy poros útnak. Mikor pedig szintetizálódott az az információmorzsa, hogy ez egy rövidke 30 km-es út, majd értelemszerűen visszafele is ugyanennyi azzal a ténnyel, hogy 55 km-nyi benzinünk van, akkor röviden elméláztunk, hogy mekkora esélye van annak, hogy egy makadámútra benzinkutat telepítenek!? Alapvetően nem vagyok negatív személyiség, de a sebtiben elvégzett kockázatelemzés (bár biztos minden arra járó autós kisegített volna minket üzemanyaggal, megszámoltuk őket, 7 db F150-es a 60 km-en) eredményeképpen visszafordultam, és elmentünk egy benzinkúthoz. A kút történelmi korszakba való elhelyezését segíti, hogy nekem kellett leolvasnom a kútról, hogy mennyit is kell fizetnem, majd bent azt bediktálni és kifizetni. No, a kitérő következtében egy fél órás késéssel újra nekiindultunk a makadámútnak, és egy fél óra alatt kiértünk a Michigan Eldugott Ékszerdobozának is becézett világítótoronyhoz. A becenévhez nem kell magyarázat, de az azért nem véletlen, hogy Zsuzsa csak kiérve osztotta meg velem ezt az elnevezést.

Alternatív scenic drive.

Porzott utánunk az út.

Végre megpillantjuk a tavat!

Crisp point.

Kavics gyűjtők kánaánja.

A nap során bármilyen lakatlan vidéken is jártunk, ha egy árva autóval se találkoztunk az úton, a látványosságoknál akkor is mindig sokan voltak. No, most sikerült! Egyetlen autó se volt a parkolóban, de ottlétünk alatt azért jött még egy család. A világítótorony tényleg tündéri volt, és fel is lehetett menni benne (na hallod, ahányan oda kimennek!) A bácsi, aki ott teljesített szolgálatot (és bevallása szerint is már várja a hétvégét, amikor másik önkéntes váltja fel), elmondta, hogy tavaly 9000 látogatójuk volt. A tenger továbbra is fodros hullámokat vetett a szilaj szélben, a napsütés szikrázó, a végtelen tó mellett a homokos parton átjárt bennünket a „Pure Michigan” érzés!

Hazaindulva a poros úton eszméltünk, hogy a boltok 8 órás zárása erősen veszélyezteti a vacsoránkat. Ha kiérünk a 30 km-es „speciális szakaszról”, még akkor is 30 km az első bolt, ennek megfelelően elég jó időt mentünk a mikrobusz kategóriában. Persze a boltot így is lekéstük 10 perccel, de azért nem maradtunk éhen, ellenben hullafáradtan zuhantunk hálózsákjainkba (miután a szükséges rétegeket magunkra húztuk).