Hálaadási utazás III. : Cape Cod

A szombati napra a Cape Cod félsziget volt betervezve és lelkesen ültünk az autóba, mivel csak két és fél órát ígértek a gps-ek. (Az elmúlt napok tanúsága szerint, ha túllépjük a sebességkorlátozást +10%, akkor is lassabban megyünk mint a gps tervezi, ezt sok óra színtiszta autópályaszakaszok alapján állapítottuk meg.)

Másfél órai autózás után kiérve a félszigetre letértünk a főútról és egy varázslatos vidékre keveredtünk: őstölgyesben szétszórt házak alkotta városok. Tölgyek és házak versenyt harsogtak, melyik is az idősebb, és melyiküket válasszuk a békés lét cégérének; a patinás kisvárosok csuda békésnek és vonzónak tűntek. Gerda mondta ki elsőként ami mindannyiunkban már formálódott : jó lenne itt lakni!

A félsziget külső karimája National lakeshore besorolású, így betértünk a visitor center-be, hogy egy ranger beavasson minket mit kell megnéznünk. Gerda és Ágoston megkapta a kitöltendő Junior ranger booklet-et hogy megszerezhessék a plecsnit, ill. megnéztük a félsziget kialakulásának történetéről szóló filmet. A nyáron is számtalan geológiai korokról szóló filmet láttunk, és minduntalan arra jutottam magamba, hogy életünk során a földről épp csak pillanatfelvételt készíthetünk. Az emberiség tevékenységével pár év alatt akar folyamatok akár több-százezer évnyi munkájának eredményével versengeni, vagy megváltoztatni... Picit lehet hogy beképzeltek lettünk, de mindenképpen felelőtlenek..

De vissza Cape-Cod-ra: a nap során "sütkéreztünk" az Atlanti óceán partján a csodás november közepi napsütésben, láttunk az óceánban fókákat, és elkészítettük a kihagyhatatlan képet a világítótorony közelében a Nyolc perc kedvéért. Picit sétáltunk is a félsziget végi városban, Provincetown-ban. Nagyon szép napot töltöttünk a gyönyörű félszigeten.

A szokásos ki lesz leghamarabb vizes játék, ezúttal meglepő nyertessel: Gerda.

A Nauset világítótorony.

A három nővér világítótornyok.

Az Atlanti óceán

Az Atlanti óceán és Benyó Gerda

A család ill. a vízben a szerepléstől megrészegült fóka. A fókacsalád többi része szerényebb volt, de mi láttuk őket is.

A Példabeszédbe burkolt homokdűnék vagy esetleg hibázott a fordító - Parabolic dunes 

A Gerda látni vélt Cápát a vízben is.

Provincetown-ban állítólag több a szivárványos zászló mint az amerikai. 

Vasárnapra már nem maradt más hátra mint hazaautózni Troy-ba, ami pont jó edzés egy későbbi még hosszabb úthoz. A határátlépésekkor (Usa-Canada, Canada-Usa) a rengeteg beléptető kapuknál kígyózó autók tömegében új értelmet nyert a jól ment sorom kifejezés.
És hazaérve is, mi mást mondhatnék, jól megy sorunk, nem felejtjük a Hálaadást.

Hálaadási utazás II.: Boston

A Toronto - Boston táv majdnem 900 km-es, így a csütörtököt kénytelenek voltunk az autóban tölteni és szerencsésen elautózni Bostonba. Kb. 500 km után kellett egyszer jobbra letérni, így mondhatni eseménytelen volt utunk.
Pénteken a "Boston dióhéjban" programot választottuk, amit itt is a metron kezdtünk. Olyan rohadt sokat fizettem a szálláson a parkolásért, hogy inkább otthagytuk az autót hogy kapjunk is a pénzért valamit...

Bal alsó képen látható házban laktunk. Az utcánkból a kilátás látható a fenti képen,  a jobboldalin pedig ha feltekintek az utcából.

Az egyik utikalauz szerint az Old north church-nél kell kezdeni a város megismerését, így mi is ezt tettük. Az 1723-ban épült templom, amellett, hogy az egyik legöregebb épület Bostonban, arról híres, hogy 1775-ban kilógattak 2 mécsest az ablakba (egyes feltételezések szerint 3-at), miközben Paul Revere elbárkázott és ellovagolt Lexingtonba értesíteni Samuel Adams-t és csapatát, hogy az angolok elindultak Lexington felé, összegyűjteni a fegyvereiket. Másnap reggel így az angolok a felfegyverzett amerikaiakat találták, és nem a békésen szunyokálókat. A fegyveres függetlenségi háború itt kezdődött el. Jó történet és fontos is, bár ekkor még nem értettem miért kell ekkora feneket keríteni neki.

A templom után a pár száz yardra található Paul Revere házat néztük meg, ahol Paul Revere (foglalkozását tekintve ötvös mester) lakott.

Paul Revere háza, és környéke

Az olasz negyedből egy újabb fontos zarándokhelyre sétáltunk át: az Ally McBeal sorozat ikonikus épületéhez, ahol a Fish & Cage ügyvédi iroda működött. Szerencsére ez jól bent van a központban, így séta közben is szívhattuk magunkba Boston hangulatát a nagyon sokszínű, változatos utcákon.

A kikötőben található két hajó replika és egy múzeum, ahol minden év december 16-án újrajátszák az 1775-ös eseményeket. Ez kihagyhatatlan és mindenkinek tudom ajánlani, ugyanis a múzeum nem hagyja magára a betévedő túristát, hanem óránként induló csoportokkal végigjátszák a történetet, kezdve egy "forradalmi tanáccsal", ahol már mindannyian kiképezve boo-ztunk, hooza-ztunk és fiy-ztünk, dobogtunk csapkodtunk és egyebek, annak megfelelően hogy tetszett-e a szónok mondandója vagy nem. Bennem már erőssen lobogott a hazafiasság lángja, de sehol se voltam Gerdához képest, akinek még szöveg is jutott a darabban: egy nagyon mérges elégedetlenkedő polgárt jelenített meg hihetetlen drámaisággal, mintegy mondandójának ellenpontjaként cérnavékony hangján.

Kárytán kiosztották mindenkinek, hogy ki kit személyesít meg, Gerda Thomas Porter-t játszotta.

A szónoklat után megnéztük a hajót, ill. ha csak megnéztük volna, de volt rajta még tea, így aztán kénytelenek voltunk azt gyorsan bedobálni a tengerbe.

Zsuzsának közismerten tea folyik ereiben, innen sejthető milyen forradalmi hangulat alakult ki a hajón, ha még Ő is vízbe dobja az értékes tea füvet...

A múzeum további részében még voltak vetítések, váratlan, nagyon ötletes megoldásokkal. Ha jól emlékszem az egyetlen eredeti tárgy egy fadoboz volt, amibe annak idején tea volt. De az egész annyira jól van megcsinálva, a tárlatvezető-színészek olyan jó előadást körítenek, teljesen megrészegülve léptünk be a szokásos gift shop-ba, amiket mindenhol úgy alakítanak ki, hogy csakis azon keresztül lehet távozni.
A nap további részében még sétáltunk egy nagyot a városban, megismerkedtünk a délutánra megélénkülő fekete pénteki vásárló tömeggel, hogy pihenni hazatérjünk és ki-ki újra álmodja a függetlenségi háború kezdetének eseményeit.
Boston állat jó hely!

Elkapott minket a közismerten veszélyes slefie láz...

Az utcákon járva, jobbra fent a St. Anthony katolikus templom homlokzata, lent a Washington utca fekete pénteken.

Híd a folyón hosszában!!! Nagyon tetszett az elforgatható híd, sajnos már, vagy csak most éppen nem működik. Az épületeken a tükröződésekkel nehéz betelni.

Egy sajátos antikvárium az "épülethegyek" tövében.

Hálaadási utazás I.: Toronto

Hálaadási kirándulás

A tavalyi jól sikerült utunk után evidenciaként kezeltük, hogy idén is útnak induljunk az őszi iskolai szünetben, ami idén is szerencsére pont Hálaadásra esett. Az irány is egyértelmű volt, mivel bő egy évvel ezelőtt elblicceltük Toronto megismerését, ill. a gyerekek a történelem tanulmányaik során állandóan a bostoni teázási szokásokról olvasnak, így nekünk is kedvünk szottyant hozzá hogy oda elautozzunk.

Kedd este munka után egy parádés indulást követően még álltunk egy órát a dugóban, hogy elhagyjuk a nagy detroiti agglomerációt, majd komótosan haladtunk az autópályákon. Toronto kb. 400 km-re van Troytól, de Kanadában csak 100 km/h-val lehet hajtani, így azért eltartott egy ideig. A sebességkorlátozást egyébként nemcsak a táblákkal oldják meg, hanem ezúttal annyira zuhogott az eső is, hogy nem is éreztem biztonságosnak gyorsabban menni. Az a természettudománytalan hipotézis adott némi lelkesedést, hogyha feltételezzük a felhőket, mint véges edényeket és feltöltésükre csak véges térfogatáram áll rendelkezésre, akkor bizony annyi eső zuhogott, hogy másnapra nem jut, és nem fog esni a városnézéskor! Szerdán nem esett, de még nem tekintem bizonyítottnak a tételt...
Toronto-ba este tíz körül érkeztünk. Az autópálya bemegy egészen a városközpontba, így hirtelen tárult elénk az éjszakai sötétben a toronyházak irodáinak a fényei által életre hívott űrközpont. Nagyon jól néz ki éjszaka a város, mindenképpen betenném az útikalauzokba, úgyhogy ha éppen arra jársz, tessék éjszaka autózni egyet.
A szállásunkat hamar megtaláltuk, egy kis apartmant, ami meglepett, mivel a booking.com- on inkább szállodákat szoktam foglalni, de tökéletesen megfelelt a céljainknak. Még a zuhany csapját is testreszabták a magyar vendégeknek: h - hideg, c - cudar meleg; azért sikerült úrrá lenni a helyzeten hamar.
Másnapra némi hószállingozásra ébredtünk, de hamar alább hagyott.  Hozzám hasonlóan a hőmérséklet higanyszála is szabad napot vett ki, mert meg se moccant a 0 fokról, kevésbé költőien irhatnám hogy jó (tetszőleges jelző) hideg volt egész nap.

A várossal az ismerkedést a metron kezdtük reggeli csúcs idején, ahogy azt a füves könyvek is ajánlják. Pont olyan mint bárhol máshol, igazi kavalkádja a munkába vagy éppen egyetemi előadásra siető embereknek. Amit még nem láttam korábban: állva kötögető fiatal csaj kapaszkodás nélkül... Ez is rávilágította a figyelmet, hogy itt a szerelvények úgy indultak és álltak meg, hogy senkinek nem kellett dülöngélnie, ill. nem kellett füldugót viselni, akár beszélgetni is lehetett.
A metroval nem csak úgy körbe-körbe utazgattunk, hanem a Casa Loma nevű kastélyhoz utaztunk vele. (Casaloma.ca)

Egy dúsgazdag tehetséges kereskedő építtette a XX. sz. elején. Tessék elolvasni a linken az Sir Henry Pellett és a kastély történetét. Beköltözése után tíz évvel tönkrement és ki kellett költöznie. A díszes lépcsőház carrerai márványból lett volna ha nem veszik nyoma a hajónak, lehet épp egy torpedonak köszönhetően.

Zuhany panel a 20. század elejéröl.

A kilátás a kastélyból.

Az egész épület sugározza a hihetetlen gazdagságot, de nem tűnik értékesnek mégse, bár azért egy olyan könyvtárszobának vagy dolgozónak tudnék örülni. Lehet hogy nem igazságos az ellentétbe állítás, de a Fallingwater ház csak 25 évvel később épült, de méltán lett világhírű. Mindkét épület rettentő pénzekből épült, de a Fallingwater esetében ez párosult egy kivételes építész zsenialitásával, és ezáltal teremtődött a csodálatos épület.
Következő állomás a ROM - Royal Ontario Museum volt. Tekinthetjük tanulmányi kirándulásnak is a science és social study tárgyakhoz. Láttunk eredeti egyiptomi szarkofágot, görög, római kori leleteket, óriási természettudományi tárlatot dinoszauroszokkal és mindenféle állattal.  Hanga így fogalmazta meg: ez Toronto Henry Ford múzeuma. Mindannyian sajnáltuk, hogy nem maradthattunk egész napra akár.

A múzeum metro megállója.

Ifjú régészeink.

Az ebédhez élő zene szólt az egyik Pot Bellyben. Tök jól játszott a srác, feltöltődve indultunk tovább hogy az egyik fő attrakcióval is megismerkedjünk: a CN Tower-ral. Ez is kötelező, a napsütésben pazar látvány nyílik a városra.

Profi modellekkel dolgozunk...

A városi reptét a szembenlévö szigeten.

Meglehetősen fáradtan hazakúsztunk, hogy immár autóval induljunk vacsorázni John unokatestvéremmel együtt. 1980, 1994 után érdekes, furcsa, de mindenképpen nagyon jó volt találkozni vele. Remélem sikerül megtörni a matematikai sort, és nem 32 év múlva fogunk találkozni legközelebb.
Még a vacsora alatt elkezdődött a meccs, kikapott a Toronto Raptors a New York Knickstől  108:100 ra, de ezen az estén a Boston Celtics 16 meccs óta tartó nyerő szériája is véget ért. Lehet hogy ez rossz omen az utunkra???

Utózönge

Próbáltam egy jó kis filmet készíteni a nyári fényképeinkből, de egyszerűen képtelenség 5 (vagy akár 10) percbe belezsúfolni 3 hétnyi élményt. Úgyhogy csak egy minimál szelfi verzió készült.

WWW 21: Utolsó nemzeti park az úton: Rocky Mountains

Az utolsó napot a Rocky Mountain NP-nek szenteltük. Hermione Zsuzsa azt olvasta, hogy reggel 8-kor már megtelnek a parkolók, ezért közvetlenül a park bejáratánál elhelyezkedő Estes Park-ban aludtunk a KOA-ban ( ez a város is 8000 láb felett van). Az előző napok sivatagi melege egy pillanat alatt átértékelődött, és vágyaink célpontja lett, mivel meglehetősen hűvös volt, éjszaka kb. 5 fok, ami nyári hálózsákjainkban nem épp a komfort zóna.
A kempingekben lehet vásárolni reggelit, ezt kihasználva a gyerekek kaptak amerikai palacsintát, aminek a tésztájába voltak már keverve a csoki darabok, mintegy choclate-chip pancake. Ezt megkenve Nutellával készültünk a ránk váró kirándulásra, kalória volt bennünk.

A NP látogatóközpontjában felnyaláboltuk a junior ranger füzeteket és elolvastuk a kiírást is miszerint az általunk kiszemelt parkoló már megtelt, de hát mit is várjon az ember fél tízkor... Így aztán a Park&Ride parkoló maradt, ahonnan ismét shuttle busszal utaztunk tovább a Medve tóhoz. Innen rengeteg gyalogösvény indul szebbnél szebb helyekre, mindenki találhat magának megfelelő szintemelkedésű és hosszúságút. Mi három tóhoz (Nimph, Dream és Emereld) sétáltunk el és egy vízeséshez (Alberta fall).

Workshop.

A shuttle-on.

Emerald lake.

Alberta fall.

Diavetítésekor fordult ilyen elő: oldal-helyetlen a kép!!! Az Alberta-fall  a másik irányból folyik.

Szintén H. Zsuzsa olvasta, hogy ebbe a np-ba ugyanannyian látogatnak évente mint a Yellowstone-ba, csak jóval kisebb a kiterjedése. Ennek ellenére nem volt tumultus élménye az embernek, mivel sokfelé lehet kirándulni. Az pedig hogy eljönnek ide az emberek, az tökéletesen érthető: gyönyörű erdők, hegyek, völgyek, patakok, tavak mindenfele. Ha választanom kellene hogy hova menjek kirándulni, biztos ide jönnék (esetleg a Grand Tetonba, nagy a verseny az első helyért).
A ranger füzetecskék feladatai a különböző vegetációk köré épültek, komoly workshopra volt szükség, hogy a szükséges számú feladat elkészüljön. A füzetek bemutatásakor pedig sok nehéz kérdést is kaptak a gyerekek. A junior ranger program célja, hogy a füzet kitöltésével, ill. a rangerrel való beszélgetés során tényleg tanuljanak valamit a helyről, a környezetről valamit a kis jelöltek. És külön öröm, hogy a fogadalomba nemcsak az kerül bele, hogy vigyáznak a parkra, tanulnak és nyitottak maradnak az új ismeretekre, hanem az is, hogy szót fogadnak szüleiknek, megeszik a zöldséget, rendet tartanak a szobájukban, nem piszkálják a testvérüket, ... , mindig annak megfelelően, hogy mi került elő a beszélgetés során. (Bár ez a részlet nagyban annak a függvénye, hogy épp melyik parkőrnél teszik a fogadalmat.)

A kirándulás után nem maradt más hátra mint egy frapuccinoba fojtani bánatunkat, és elautózni a denveri reptér közelébe, ahonnan szombat reggel hazarepülünk (épp most igazándiból).

Itt megszabadultunk a felesleges dolgainktól (gondolom a szállodai takarító egyáltalán nem lepődik meg egy otthagyott hűtőláda láttán...), elkészültek a bőröndök (49 és 50,5 lb-vel mérlegeltünk a reptéren, igazán példás csomagolás), és eldöntöttük, hogy nem takarítjuk ki az autót, küzdjön vele az autókölcsönző...

Irány Troy, jöhet az iskola, munka!