Irány a főváros V.

Két nap után búcsút vettünk Washington-tól (ide is egy fél évre  kellene költözni, hogy elfogadható szinten megismerkedjen az ember a várossal) és némi kitérővel átmentünk a szomszédos Baltimore-ba. A kitérő egy teljes napot vett igénybe, aminek keretében célba vettük az Atlanti óceán partját és megtekintettük Delaware államot. Ez, tekintve az állam méretét, nem is túlzás, hiszen ez a második legkisebb területű állam. A túlzás a megtekintés vizuális élmény részében van, ugyanis annyira szakadt az eső, hogy az előttünk haladó autót sem láttuk, hát még a tájat! Pedig átmentünk a Maryland keleti és nyugati felét összekötő öbölhídon, ami közel 7 km hosszú.

Rehoboth Beach-t céloztuk meg, ami kedvelt óceán parti nyaralóhely, mi még a szezon indulta előtt érkeztünk (bár gyanítom, hogy ekkora zuhéban a szezonban sincsenek többen a parton).

Ebédnek álcázott időhúzással végül nyertünk 40 eső-mentes percet, amikor az óceánban vizezhettük össze magunkat. Így utólag végül is tök mindegy, hogy sós vagy édes víztől, alulról vagy felülről ér a víz, de mégiscsak boldogabbak voltunk így. Ágoston bemutatta a már Michigan-ben tökélyre fejlesztett "cipőstül, nadrágostul kapjanak el a hullámok" mutatványt, a lányok és Imre legalább a cipőt megmentették. Szerencsére visszafelé már nem esett folyamatosan, így Delaware-ből is láthattunk egy keveset, majd az öbölhídon átkelve Baltimore felé vettük az irányt. Az öbölhíd - ami tulajdonképpen két híd egymás mellett - egyik ágán napszaktól függően kétirányú a forgalom, reggel 3 sáv Washington felé (nyugatra), este kettő ugyanerre, és 1 keletre. A másik híd ágon két sáv halad mindig kelet felé.

(Ezt a trükköt használják másutt is, San Franciscoban okozott némi fejtörést egy parkoló furcsa gép  a Golden Gate híd felhajtójánál, de sikerült rájönni: a két irányt elválasztó műanyag falat teszi odébb napszaknak megfelelően, itt a link hozzá)

Baltimore-ban ismét a városközponthoz közel sikerült szállást foglalni, azonban nem is sejtettük milyen történelmi falak között hajthatjuk nyugovóra fejünket: VIII. Eduárd felesége, aki miatt a király lemondott a trónról élt ebben a házban pár évet. Először a történetet a recepciós mesélte el miközben segített beüzemelni a szobánkat, de utána olvasva már kicsit fényét vesztette a Hamupipőke történet. A reggelit leszámítva a szálloda maga príma.

A baltimore-i Brexton Hotel: derékszögű egyenlő szárú háromszög alapú!

Reggel sétálva indultunk a kikötő felé, a barátságtalan időnek és a süvítő szélnek köszönhetően már félúton be kellett húzódjunk egy kávézóba, és kivételesen senki nem kért frapuccinot, csak meleg italokat fogyasztottunk. A kikötőbe érve két hajót is megnéztünk (Jegyet kettőre vagy négyre lehet venni, de úgy döntöttünk hogy kihagyjuk a világító hajót és a parti őrség hajóját). Először a USS Constellation-t néztük meg, ami az utolsó hadrendbe állított (1854) vitorlás hajója volt az USA flottájának. 1894 után már csak gyakorlatozásra használták, mígnem 1954-ben vonult végérvényesen nyugdíjba. A hajó mind a négy fedélzetére be vagy inkább le lehetett menni, ill. sok érdekességet olvasni a vitorlás hadihajón zajló életről.

A másik meglátogatott hajó a USS Torsk tengeralattjáró. Ezt klausztrofóbiásoknak csak mérsékeltem ajánlom.... Amire korábban sose gondoltam, hogy az édesvíz gazdálkodás egy fontos dolog volt a tengeralattjárókon, így zuhanyzásra kb. hetente kerülhetett sor, ha maradt víz. És még mi fintorgunk amikor a gyerekek egy cserkésztáborból hazajönnek.... A hajó fő nevezetessége, hogy az utolsó hajót a II. világháborúba ő süllyesztette el 1945. augusztus 14-én. (Hadrendbe 1944 június 7-én állították, és 1968-ban vonták ki.)

A hajók után megismerkedtünk a helyi tömegközlekedéssel, amin már elméletileg se kell jegyet venni, majd a szállodánál autónkba pattanva kilátogattunk a Fort McHenry erődhöz.

Az amerikai himnuszt az 1812-es angolokkal vívott háborúban írta Francis Scott Key. 1814. szeptemberében az angolok Washington feldúlása után (A Capitolium is csak azért nem égett le jobban, mert valami óriási eső segített eloltani) Baltimore felé indultak. A kikötőt azonban a Fort McHenry erődítmény védte. 24 órán keresztül ágyúzták az erődöt az angolok, de annak védelme csak nem akart lankadni. Váratlan fordulatot az hozott, hogy elfogyott az angolok muníciója, így dolga végezetlenül el kellett hajózzanak, bár mindkét oldalon minimális veszteségek voltak. Key egy hajóról nézte az ütközetet, és a reggeli ködben meglátva az amerikai zászlót vetette papírra a himnusz sorait. 

Az épület igazándiból felülről impozáns, de ha lett volna nálunk drón, se mertem volna felereszteni, mert Orkán velünk együtt látogatta meg az erődítményt, és nagyon fújt... De tessék megnézni pár képet ezen a linken: http://lmgtfy.com/?q=fort+mchenry+pictures !

A történet fontos része még, hogy az erődítmény kapitánya egy 30 lábszor 42 lábas (kb. 9mx13m) zászlót készített a csatát megelőzően, hogy majd jól lássák az angolok. Az ágyúk elcsendesedése után ezt a zászlót vonták fel, és ezt láthatta Keys is. Ma a zászló Washingtonban látható a Nemzeti Történelmi Múzeumban.

Itt is volt filmvetítés, és zseniálisan volt kialakítva. A film végén, a történet megfelelő pontjához érve megszólal a himnusz, a terem fala, ahova addig vetítetek felhúzódik, a mögötte lévő üvegen át pedig az erőd lobogóját lehet látni. Nagyon erős jelenet, elég precízen megtervezve.

A zászlórúdon pedig olykor két zászló is lobog, ugyanis ha valaki vesz egy zászlót, és méltóképpen akarja felavatni, akkor ide zarándokol, és itt vonják fel először a zászlóját. Ott létünk ideje alatt is szemtanúi lehettünk egy ilyen eseménynek, nagy volt a kísértés (legalábbis bennem), hogy vegyünk egy zászlót magunknak is, csak nem tudom hogy otthon mikor is vonnám fel, már pedig egy zászlónak mégiscsak lobognia kell és nem az emléktárgyak között porosodnia.

A Fort McHenry erős impulzus az amerikai történelemből és kultúrából. Nagyon jól alakult, hogy itt fejeztük be a kirándulásunkat. A másnapi 600 mérföldes hazaút már csak a "szokásos" levezetés volt.