Villámlátogatás Kanadában

A címmel ellentétben nem egy érdekes kirándulásról írok, hanem pénzt és időt nem sajnáló bolyongásomról a vámhivatalok hálójában.

Mindent a chicagoi lajhárnak köszönhetek, úgyhogy mindenképpen nézzétek meg a Zootropolis-t. Hétfőn reggel elmentünk egészségbiztosítási kártyát szerezni, Cinzia (Ő az aki segít nekünk mindenben) hathatós segítségének köszönhetően minden papírral felszerelkezve. Zsuzsa hamar végzett, két-három hét múlva kapja is a levelet a hatóságtól a bűvös számmal. Ellenben nálam akadt némi probléma: a belépésemet igazoló, reggel nyomtatott tanúsítvány (I-94) szerint márc. 13-án léptem be az országba turista vízummal, és ez bizony nem áll összhangban az útlevelemben lévő vízummal és az ápr. 30-ai L1-es pecséttel. Így természetesen nem kaphatok eg. bizt. számot, ezt előbb korrigálni kell. Fel is írta a megfelelő honlap címét, ahonnan tudok szerezni telefonszámot, ahol tudnak segíteni bizonyára. Nem lesz nehéz elintézni, aztán majdhogynem kedvesen össze is kacsintottunk, hogy akkor másnap reggel ugyanitt.

Két kör telefon után meg is született a megoldás: menjek be Detroitba az egyik Vámhivatalba (mondjuk a Detroit Windsor Tunnel-hez), és majd ott megoldják. Kedd délután Hangával és Ágostonnal nekiindultunk, de mivel akkora volt a dugó az autópályán, ezért inkább elmentünk sétálni egy közeli parkba (hogy ilyenek otthon miért nem jutottak eszembe...). Este újra nekiindultam, immár egyedül, és hamar meg is találtam az alagutat, ami egyenest Kanadába visz. Egy csapat vámos ácsorgott az alagút kijáratánál, elmondtam nekik miért jöttem (rossz az I-94-es dokumentumom, ezért újat kell kapjak, azt mondták az alábbi számon, hogy ide kell jöjjek érte, bla-bla). Értik, értik, igen ilyen szokott történni, menjek be az irodába és ott majd megoldják. No, bent az irodában némi várakozás után történetem egy kedves vámos hölgy számára elővezethettem, aki némi gondolkodás és gépben történő turkálás után felvilágosított, hogy ezt ők nem tudják megcsinálni, csak ha elhagyom az országot, majd újra belépek. De hát itt az alagút, menjek csak át, jöjjek vissza, és akkor minden megoldódik.

Hát ez egyszerűen hangzik, be is pattantam az autóba, kicsengettem az 5 USD-t, és már át is hajtottam Kanadába.

Ott természetesen egy kedves kanadai vámos fogadott és megkérdezte, hova megyek. Azt hiszem az egyetlen rossz választ sikerült kinyögnöm: "Amerikába", és az úgy volt, hogy... . A standard kérdések után (nincs nálam alkohol, nincs drog, nincs puska, pisztoly, se semmilyen fegyver ...) megkért, hogy álljak félre és menjek be az irodába. Viszonylag nem kezdtem örömujjongásba, de egye fene, itt még nem jártam. Természetesen mivel nem akartam Kanadába jönni, meg se néztem korábban, hogy kell-e nekem ESTA, vagy bármi más vízum, de hát valójában be se akarok menni az országba...

Némi várakozás, majd újra elmesélhettem, hogy milyen malőr történt velem Chicagoban a reptéren, és a megoldáshoz vezető egyetlen út, hogy elhagyjam USA-t, majd visszamenjek. Most ha megengedik, szívesen visszamennék azon az alagúton, amint éppen átjöttem. Mondókám kiszámítható következménye volt, hogy azonnal egy kisebb kupaktanácsba kezdtek a vámos kollégák mintegy 20 percben. A hozzám elszűrődő szófoszlányok alapján gyanakodtak, hogy én valami hasznot akarok belőlük húzni ???, nem tudják hogy egyáltalán kell-e magyaroknak vízum (no ebben speciel én se tudtam nekik segíteni, de azt hiszem a google most is kéznél volt), majd pedig utolsó körben azon törpöltek, hogy mi lesz, ha az amerikaiak mégse engednek vissza, és maradok a nyakukon, vagy az alagútban rekedek, mint Tom Hanks a reptéren. Pontosan nem tudom hogy mi vezetett ahhoz a fordulathoz, hogy visszaadták az útlevelem és sok szerencsét kívántak, de valószínű nagyon jóravaló és türelmes képet vághattam. Annyira, hogy amikor a kocsiba ülve indulni akartam, az egyik vámos utánam jött, hogy belepecsételjen az útlevelembe, hogy az amerikai kollégák véletlenül se kételkedjenek abban, hogy jártam Kanadában.

No, csücs a kocsiba, és vissza az alagúton Amerikába (erről az oldalról olcsóbb volt, csak 4,5 USD). A vámos (ismét amerikai) pontosan ugyanazokat a kérdéseket tette fel, mint az előzőek, nem voltam rest én is ugyanazt a történetet mondtam el... Ó igen, ilyen bizony néha előfordul, menjek tovább, parkoljak le jobbra, és menjek be az irodába. Majdnem kicsúszott a számon, hogy köszi, már ismerem a járást...

Az egy órával korábban megismert vámos csapat egyik tagja segített parkolni, majd megkért cseppet se kedvesen, hogy a telefont hagyjam a kocsiban, kulcsot a műszerfalon és csak azokat a papírokat vigyem amik feltétlenül szükségesek, mást ne. Picit bambán néztem rá, de biztos tetszett neki a kocsi és jól meg akarta nézni. Amikor beléptem az irodába éppen a motorháztetőt nyitotta fel... Bent az irodában újra sorba ültem egy kicsit, ami jól is jött, hogy felkészüljek történetem frappáns és érthető előadására. A kedves vámos akihez kerültem, a rendszerben elmerült egy kicsit, majd egy teátrális, "de hát ezt ő nem tudja módosítani" elbődüléssel adta kollégái tudtára hogy itt az idő egy kis tanácskozásra. Szerencsére ekkor jött elő a hölgy vámos, aki több mint egy órával korábban elküldött Kanadába (aminek akár lehetne az is az eredménye, hogy még mindig az alagútban a senki-földjén töprengek, hogy milyen tréningre kellene elküldeni a chicagoi reptéri vámos hölgyet).

Csak a pontosság kedvéért, kb. másfél óra után, 10 dollárral és nem kevés izzadság cseppekkel könnyebben, pont ugyanott tartam... Ekkor érkezett még egy vámos (nem sok szabad bőrfelülettel), és valami új trükköt vethetett be. Olyan mondatok hangzottak el: "a központi adatbázisból lekért adatlapot át lehet írni?"; "ez milyen szám vajon?"; "meg tudja mondani milyen honlapról lehet letölteni ezt az I-94-et" (e legutolsót hozzám intézve, és bár próbáltam komoly maradni de azt hiszem elmosolyodtam).  Majd nyomtattak nekem egy új I-94-et, és a fickó átírta tollal rajta az útlevélszámom (mármint a helyeset ráírta), aláírta, lepecsételte, igazolványszámát ráírta, és lelkemre kötötte, hogyha az eg.bizt. irodában problémám lenne, akkor őrá hivatkozzam.

Sikerült megfejtenünk, hogy útlevélszám helyett a vízum számát vitte fel a rendszerbe a chicagoi hölgy, ezért nem lehetett látni eddig az újabb országba belépésem, de arra azért nem jöttük rá hogy az új belépésem, miért nem írta fölül, majd hárman teljes egyetértésben kiértékeltük a reptéri kollegina munkásságát...

Hazaúton érdekes érzelmek kavarogtak bennem a kiszolgáltatottsággal kapcsolatban (mi ez a tapasztalatom ahhoz képest ami most akár csak Európában is százezrek sorsa), ill. a mindenütt meglelhető segítőkészséggel, bajtársiasággal kapcsolatban.

Hazaérve némi zsibbadtságot éreztem magamban, de nagyon jót nevettünk Zsuzsával a történeten. Holnap pedig irány újra az eg. bizt adminisztráció...