Ez ügyben már otthon informálódtunk, ugyanis az USA-ban nem egy evangélikus egyház van, hanem több. Talán három. Többek egybehangzó véleménye alapján ELCA-hoz (Evangelical Lutheran Church in America) tartozó gyülekezetet kerestünk. Egyébként itt Troyban - és gondolom máshol is - rengeteg egyház, felekezet, templom van. Minden sarkon egy, néhol kettő, és mindnek tele a parkolója amikor alkalmaik vannak.
Hozzánk a Lutheran Church of the Master van közel, ami egyébként az iskolához is nagyon közel van. Már múlt héten is kísérletet tettünk, hogy elmenjünk vasárnap, de a reggel 9-es időpont túl korai, mert ekkor szoktunk a családdal szkájpolni, a 11.15 meg túl késeinek tűnt, mert Gerdának aludnia kellett ebéd után. (Neki azért nagy váltás, hogy most hirtelen iskolás lett és nincs délutáni alvás, mint otthon az oviban. Ugyan már nem aludt el minden nap, de a lehetősége meg volt rá. Érezhetően sok ez most így neki: nem elég, hogy nincs délutáni pihi, egész nap feszülten kell figyelni mi történik körülötte. Este 6-tól már nagyon hisztis. Ráadásul egész nap nem beszél az iskolában de ezt délután bepótolja.....)
Na szóval némi hadakozás után felkerekedtünk. Azt talán írnom sem kell, hogy mennyivel barátságosabb errefelé egy templom, aki járt már Finnországban, Svédországban, Németországban ev. templomban el tudja képzelni. De az istentisztelet és a lelkész természetessége, lazasága még minket is meglepett. Szerencsénk volt, mert a kórus évadzáró alkalmát tartották ezen az istentiszteleten és a zene egy könnyű út... Hanga úgy fogalmazta meg, hogy olyan volt mintha a Mary Poppins filmbe csöppentünk volna. És valóban. (Kelenföldön ezek a darabocskák még beéneklésnek is gyengék volnának.) Ráadásul a frissen beüzemelt harangjáték debütálása is most volt, így igazi kuriózumot is hallhattunk.
Az istentisztelet elején a lelkészúr megkérdezte, hogy kikért imádkozzunk ma és szépen lejegyzetelte a jelentkezők által bediktált neveket. A liturgikus szövegekben felismertük az otthon megszokottakat. Kedves, jópofa prédikáció hallhattunk. A természetesség érzékeltetésére talán a legjobb példa a következő kis közjáték: az úrvacsorai liturgia azon pontján, mikor a lelkész azt mondta "jöjj szentlélek" kidurrant egy lufi (egy kisgyerekes család komoly túlélő felszereléssel érkezett, melynek fontos része volt 3 lufi). A lelkész felnézett és nem emlékszem pontosan mit mondott, de kb azt, hogy na itt is van, ez gyors volt. És mindenki önfeledten nevetett (a gyerek persze sírt).
A IT. után bemutatkoztunk a lelkészúrnak, nagyon kedves volt, nagyon örült nekünk és mi is nagyon örültünk neki és hogy ide találtunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése